Én kis falum

Nem kell megijedni, nem őrültem meg, a látásom is rendben van, sőt, még csak nem is helyeztük át Kisfalut ebből a novemberi tavaszi időjárásból Szibériába. De ettől még szakadt a hó a padláson, legalábbis úgy nézett ki.

Na de menjünk csak szépen sorjában. Pénteken Lajosom elkészült a kalodával a padláson, majd eljött értünk. Este már együtt, módosított útvonalon mentünk Kisfaluba, mert előbb elmentünk egy másik, ugyancsak nagyon szép faluba, hogy megvegyük a még hiányzó cellulóz szigetelést és kikölcsönözzük a befúvógépet. Ezekkel rendesen tele is lett az autó, már csak az izgatott minket, hogy másnap hogy fogjuk ezt a 150 kilós masinát onnan kiszedni. No meg attól is izgultunk, hogy vajon ez a munka (a befúvás) mennyi ideig fog tartani. A gépért napi kölcsönzési díjat kellett fizetni, nem is keveset (bár az árához képest jelentéktelen összeget) és szombat estig kaptuk meg, bár emberünk azt mondta, hogy nem történik semmi, ha vasárnap reggel visszük csak vissza.

Szombaton magunkhoz képest igen korán keltünk és nekikészültünk a nagy munkának. Először is lehoztuk a padlásról az anno fáradtságos munkával fölvitt bezacskózott szigeteléseket, de mielőtt letettük volna a fűbe, még raklapokat tettünk alájuk. Ugyanis pénteken szinte egész nap esett ott az eső (csak mert már annyira hiányzott!) és hatalmas sár volt mindenhol.

Az autóval be sem lehetett állni az udvarra, vagyis beállni éppen be lehetett volna, csak éppen félő volt, hogy akkor egy darabig bent is marad. Éppen újra elkezdtünk tanakodni, hogy hogy vegyük ki belőle a masinát, amikor két markos legény a mostanában a falunkban tartózkodó kertészek közül (erről még majd írok) jött az utcán fölfelé. Megkérdeztük tőlük, segítenének-e, ők pedig egy pillanat alatt kikapták a gépet és elhelyezték a tornácon. Sőt, azt is mondták, hogy ők kb. 5-ig még itt vannak a faluban, ha bármilyen segítség kell, csak szóljunk nekik. A felkínált sört sem, de még egy pohár üdítőt sem fogadtak el.

A gép így a tornác elejére került, de ez elég is volt, mert 30 méter hosszú beöntőcső tartozott hozzá. Először úgy beszéltük meg, hogy Lajosom teríti a szigetelést a padláson, én a csövet igazgatom ugyancsak fönt a padláson, Ákos pedig lent „eteti” a gépet (Miki nem volt velünk). Így viszont nekem sokszor nem volt dolgom, Ákos pedig állandóan le kellett hogy állítsa a gépet, mert mennie kellett újabb zsákért. A harmadik zsák után megegyeztünk: én mégis inkább lemegyek és hordom Ákosnak a zsákokat. Ettől kezdve annyira gyorsan haladtunk, hogy csak nagy kapkodással tudtam kielégíteni Ákos „étvágyát”.

De mivel ő egy erőtől duzzadó fiatalember, én pedig már egy megfáradt vén banya vagyok, egy idő után cseréltünk: én etettem a gépet és Ákos hordta, nálam sokkal gyorsabban a zsákokat és ki is bontotta őket. Így, a munkát már alaposan megszervezve, 3 és ¾ óra alatt végeztünk is az egésszel, ráadásul még 6 zsák meg is maradt, amit gépkölcsönzős emberünk visszavásárolt.

Már lent, az etetésnél is hatalmas volt a por, szükség volt a porálarcra, de ez semmi volt a padláson uralkodó porhoz képest. Most már újra fölmentem volna megnézni, mi a helyzet, de először egy yeti ötlött a szemembe a nagy porfelhőből előbújván. Hiába volt kendő a fején, porálarc az orra előtt, ezek is, meg az arcának összes részlete is eltűnt a vastag porréteg alatt. (Lefényképeztem, de személyiségi, azaz yetiségi jogok miatt ezt a képet ide nem teszem föl.) Viszont ez a porréteg is, a padláson levő szigeteléshalmaz is úgy nézett ki a szürkesége ellenére, mintha leszakadt volna a hó. Ezt még tetézte, hogy amikor lefényképeztem, a vaku előtt a szállongó porszemcsék is pont úgy világítottak, mintha még mindig szakadna a hó.

Érdekes munkát végzett ez a gép, ezzel bebizonyítva, hogy nélkülözhetetlen volt számunkra. Nem csak hogy ennyi idő alatt szétszedett 112 összetömörített  zsákot, aminek kézzel való szétszedéséhez zsákonként egy óra kellett volna, de még föl is pelyhesítette a szigetelést. Maga a szigetelés nagyon vékony csíkokra vágott hulladék papírból állt, itt-ott még betűket is föl lehetett fedezni rajtuk. A padláson viszont egy sokkal finomabb pehelyre szétszedett anyag volt. Le is fényképeztem közelről, a színe amúgy nem sárga, csak a lámpafény tette azzá.

A sok finom port még ezután letakarítottam a gépről és bringára pattanva hipp-hopp megtaláltam az igen apró falunkban az izmos kertészlegényeket, akik a munkájukat ismét félretéve azonnal jöttek segíteni visszatenni a gépet az autóba. És újra nem fogadtak el semmit.

Lajosom gyorsan megfürdött, ezzel a yetisége elmúlt, így pattant az autóba és vitte vissza a gépet. Én pedig még fürdés előtt újra fölmentem a padlásra, hogy rendet rakjak. Ekkor már kicsit ülepedett a por, így már meg tudom mutatni, hogy oldottuk meg azt a problémát, hogy miként akadályozzuk meg, hogy a kémények mellett le ne potyogjon ez a finom pehely a házba: kőzetgyapottal. Már csak azért is, mert közben megtudtuk, hogy a kéményseprők semmilyen más szigetelőanyagot nem fogadnak el a kémény környékén, legyen bár annak a bármi másnak kifogástalan tűzbiztonsági jellemzője.

És most azt reméljük, soha többet nem is kell fűtenünk. Ezt persze abban a tavaszias időjárásban, ami a hétvégén volt, igen könnyű volt bizonyítani.

Kategóriák