Én kis falum

Idén is meghirdették Juliék, hogy Húsvét hétfőn tojáskeresés lesz a Ligetben a kicsiknek, a nagyoknak pedig ismét elrejtődnek sörök. Akkor, amikor a hír érkezett, még havat is jósoltak aznapra, később csak fagyot. Így legalább nem a hó alól kellett kikaparni a tojásokat és a söröket, csak éppen az a szegény nyuszi megfagyva tojta ki őket.

Tovább is van, mondjam még? »

Vagyis leánykori nevén falutakarítás. Ez volt az idei első közös falubeli esemény – már persze leszámítva azt, hogy eleve közösségben kezdtük az új évet. De éppen ideje is volt már annak, hogy elinduljon az idei közösségi szezon: egyebek között ez is a biztos jele a tavasz beköszöntének. Ráadásul időjárásilag is tavasz volt, de még milyen pompás tavasz! Igazi nyakégető, ahogy azt este tapasztaltuk.

Tovább is van, mondjam még? »

Tudom, hogy nagyon el vagyok maradva a bejegyzésekkel, de nem csak ezzel vagyok elmaradva. Azt nem tudom, volt-e arra valaha példa, hogy a munkáimmal ennyire el lennék maradva. Éjjel-nappal dolgozom, konferenciával fűszerezve, és nagyon nem jut időm a blogra. Kisfalu felé is csak néhányszor kószálnak el a gondolataim. Így eshet meg, hogy már január végén járunk és még mindig nem mutattam be az idei naptárunkat.

Tovább is van, mondjam még? »

Szilveszterre, mint minden évben, most is vendégeket hívtunk-vártunk. Az elmaradhatatlan Szomszédasszonyékon kívül még egy pár eljött, egy szem fiatalkorúval így összesen heten voltunk. Azaz dehogy heten, mert este átnézett még Kinga is Rozibabával, akik olyan jól érezték magukat, hogy 10-ig maradtak.

Tovább is van, mondjam még? »

Szombaton megint összegyűltünk egy kis közös tevékenységre. Nem olyan sokan, mint tavasszal vagy nyáron szoktunk, mert ilyenkor ősszel már messze nincs akkora pezsgés a faluban, de azért voltunk szép számmal. A cél az volt, hogy a nagy pályázat keretében elültetett növényeket gondozzuk, illetve újabbaknak hozzunk létre terepet. Tehát egy őszi csinosítás.

Tovább is van, mondjam még? »

Az eddigi összes szilvanap előtt mindig rendesen kétségbe voltunk esve, hogy nem lesz szilva, vagy nem lesz elég szilva. De eddig ez még mindig megoldódott. Most viszont nagyon egyértelműnek látszott, hogy idén valóban nem lesz: a java lefagyott, aminek pedig most kellett volna érni, már megérett vagy két héttel korábban. Született is mindenféle terv, hogy ha egyáltalán nem fogunk tudni szerezni szilvát, akkor mit csináljunk szilvanapon? De körbeérdeklődtünk a szomszédos falvak gyümölcsöseiben és végül is sikerült szerezni, két helyről is: az egyik helyről ládába szedve 100 kilót, a másik helyről saját szedésben 60 kilót. De a saját szedésű is már ládában, tisztán érkezett Kisfaluba.

Az eddigi szilvanapokon nagyon aktívan vettek részt mindig a falubeli nénik és számunkra úgy tűnt, élvezik is. De tavaly már panaszkodtak: nagyon fárasztó ez nekik. És mi hiába mondtuk, hogy ne csináljanak semmit, csak tanácsokat adjanak, ők nem bírták ki, hogy ne dolgozzanak, így persze hihető is volt a fáradtságuk. Idén már nem győzködtük őket, hanem elhatároztuk: megcsináljuk mi, aztán majd meghívjuk őket akkor, amikor már minden kész van. De a fáradhatatlan M.néni most is nagyon aktív volt már az előkészületekkor és lelkesen mondta is mindig, hogy ő jön és dolgozik. Ez egy annyira fantasztikus néni, hogy éppen most el is határoztam, hogy egy külön bejegyzést fogok neki szentelni.

Éppen M.néni volt az, aki pénteken már a meghirdetett 4 óra helyett negyed3-kor ott ült és elkezdte kimagozni a szilvát, akkor még egyedül. De hamarosan társasága lett, így amikor mi lementünk 4 órakor, már félig volt az egyik üst kimagozott szilvával. Sokan összegyűltünk végül, jó társaságban pedig gyorsan telik az idő is, a munka is, de bizony már erősen besötétedett, mire elkészültünk 140 kiló szilva kimagozásával. 20 kilót a gombócba hagytunk másnapra (de végül annak is nagyobb része a lekvárba került, a gombócba nem kellett annyi).

A magozás előtt a szilvát meg kell mosni. Erre Endre tavaly talált ki egy jó módszert: egy ruháskosárba szedi a szilvát,

azt belemártja egy vízzel teli kádba, majd elkezd pörögni, mint egy centrifuga.

Az nálunk már csak természetes, hogy egy ilyen jeles napon vendégeink vannak, akik direkt azért jönnek, hogy kivegyék a részüket a munkából. Most is Szomszédasszonyék jöttek el, és két Osztálytárs. Szombaton reggel mi lányok a krumpli pucolásával kezdtük a munkát (sajnos a vett krumpli nagyon rossz volt, ez határozta meg a gombóc mennyiségét), a fiúk pedig fahasogatással, hogy legyen elég tűzifa az üstök alá. Így egyidejűleg kezdett el főni a krumpli és a lekvár.

A krumpli elkészültével pedig most is beindult a gombócgyár, de a nénik híján többen vakarták a fejüket: mi is kell a gombóctésztába? Nem volt egyetértés, de ott volt viszont a E.néni lánya és hamarosan előkerült M.néni is, ők pedig megmondták: nem kell bele semmi más, csak főtt krumpli és liszt. Sót sem szabad beletenni, azt vagy a krumpli főzővizébe kellett volna (onnan kimaradt), vagy a gombóc főzővizébe (oda került). Sok szorgos dolgos kéz volt ott, így hamarosan el is kezdte a gombócgyár ontani magából a végterméket: 444 darab gombócot készítettünk idén (nem teljesen hiteles számolás alapján). A nudlit nem számoltuk.

Közben készültek mindenféle egyéb ételek is, hogy ne csak édeset együnk: lakodalmas káposzta, vadpörkölt, gulyás, senki sem maradt éhen (de szomjan sem). 4 óra körül készült el az első adag lekvár, lehetett őket üvegekbe tölteni, háromféle méretűbe. Amiért idén nem volt ingyen a szilva, az a döntés született, hogy idén a nem egyesületi tagoknak pénzért adjuk a lekvárt: 200, 300 és 500 forintért, üvegmérettől függően. És maradt is belőle bőven, a továbbiakban is tudjuk árulni, az előző évek tapasztalata alapján lesz rá kereslet.

Miután a lekvár üvegekbe került, kezdődhetett a pálinkaverseny. Ezt idén én vettem kézbe, már hetekkel előtte szervezkedtem: rábeszéltem falubelieket, hogy nevezzék be a pálinkájukat, vagy legyenek zsűritagok. M.nénit pedig megkértem, hogy süssön pogácsát, hogy legyen mit falatozni a kortyok között. És mondhatom, nagyon jó, odafigyelő zsűrit sikerült összeválogatnom, akik nem azzal a céllal ültek az asztalhoz, hogy felhörpinthessenek jó pár kupica pálinkát. Egyértelmű volt a döntésük, így az eperfa pálinkáshordót nagy örömömre egy olyan egyén nyerte meg, akit nehezen tudtam csak rábeszélni, hogy induljon, mert nem tartotta elég jónak a pálinkáját. És persze ez végül az ő nagy örömére is szolgált.

Idén az előkészületeket azzal kezdtük, hogy ismét gondoskodtunk valami apró meglepetésről mindenkinek, aki valamit főz. Juli ennek érdekében vett tizenkét fehér sapkát, a szombat délelőttöt ezek kifestésével töltöttük. (Megtehettük, mert az előző évekből tanulva idén 2-től hirdették meg csak a szervezők a versenyt.) A sapka egyik oldalára Kisfalu neve került zölddel, a másik oldalára Szlovákfalu neve kékkel, középre a híd (ami egyáltalán nem hasonlít a szlovákfalusi hídra), egy róla lógó bogrács és a 2011 felirat. Kicsit sokalltuk a 12 darabot, de végül mind elkelt, szerencsére.

Tovább is van, mondjam még? »

Falunapunk egyre messzebb földön híres. Egyre többen jönnek főzni és egyre többen jönnek vendégeskedni. Aki egyszer már kipróbálta, ki nem hagyná még egyszer, de mindig vannak új kipróbálók is, ahogy megy a híre. Nem egy olyan csapat jött idén valahonnan messzebbről, akiknek nincs is a faluban ismerősük, rokonuk, de kivonultak és hoztak minden szükséges dolgot a főzéshez. Emiatt tartottunk attól, hogy idén már el sem fogunk férni a szokott helyszínen. De végül is elfértünk.

Tovább is van, mondjam még? »

A május eleji fagy a veteményben nagy károkat nem okozott: csak a krumpli fagyott meg valamelyest, de az elmúlt egy hét alatt az is megrázta magát, ledobálta a fagyott leveleket és zölden pompázott. Kikelt már a répa, néhol a petrezselyem is, a cékla. Már megkóstoltuk a zöldhagymát. Kikeltek a babok és a kukorica is, nem mindenhol, de láthatóan többen még csírázó állapotban voltak, így nem láttam neki pótolni a hiányt. Úgy láttam, a Csillagostól kapott virágmagok is kikeltek, de velük a tapasztalatlanság miatt bajban vagyok: nem tudom, hogy néz ki a kikelő levelük. És kel bizony szorgalmasan a gaz is.

Tovább is van, mondjam még? »

Nagyszombaton, Csillagosék látogatása után vártuk a misét és a körmenetet – én azért, hogy részt vehessek rajta, a többiek azért, hogy végre ehessük utána a sonkát és a tojást. Ha már egyszer kiböjtöltük. Így aztán a körmenet után nem álltam le beszélgetni, hanem siettem haza. Hiszen minden évben túl kell esnem ezen a harcon: az én evangélikus családom nem hogy nem jön el velem a körmenetre, de mindenáron már előtte meg akarja kóstolni a sonkát és a tojást, amik természetesen ilyenkor már a hűtőben pihennek.

Tovább is van, mondjam még? »

Eseménydús hat nap van mögöttünk, annyira eseménydús, hogy a fényképek segítségét kell kérnem, hogy visszaemlékezzek az elejére is. Igyekszem úgy leírni őket, hogy ne (nagyon) teljen el egy hétnél több az esemény és a beszámoló között. Nem lesz egyszerű, mert Miki fiunk pénteken ballag, hétfőn pedig megkezdi az érettségi vizsgáit és most ez tölti ki az időnk jelentős részét. Persze én már nem tanulok az érettségire, csak éppen készülök a ballagás utáni vendégvárásra.

Tovább is van, mondjam még? »

Szombaton került sor a szokásos tavaszi falutakarításra. Soha jobb időpontot! Az idő gyönyörű volt, ragyogó, felhőtlen kék égről sütött le ránk a Nap, gyenge szellő fújt, meleg volt. A természet még nem igazán indult meg, a munkánkat nem nehezítette meg a növekvő aljnövényzet, a csalán.

Tovább is van, mondjam még? »

Azt hittem, a múltkor említett két zaklatott hét után most egy olyan nyugis hét jön, amikor csak ülök és dolgozom, de emelett jut majd időm erre is, arra is. Ezt egészen hétfő reggelig hittem, amikor hívott Egyesületünk elnökasszonya, hogy ő másnap két napra Kisfaluba megy és nagyon szeretné, ha az elnökségből még valaki, nevezetesen én, vele tartana. Házhoz jön értem kedden reggel és szerdán házhoz hoz. Lehet ennek ellenállni? Ugye, hogy nem?

Tovább is van, mondjam még? »

Az előző évekhez hasonlóan most is elkészítettük az éves kisfalusi naptárt. Amint lezajlott az utolsó jeles esemény, vagyis Mikulás körbevonulása, már ki is válogattuk a képeket. És ez nem egy egyszerű folyamat ám! Végignézzük az összes előző évi képet és első körben kiválogatunk mintegy száz olyan képet, ami tuti kell a naptárra. Jön utána a szűkítés, aminek az eredménye már „csak” 30-40 kép a szükséges 12 (plusz egy főkép) helyett. És akkor még arra is nagyon oda kell figyelni, hogy a képek fele fekvő, a fele álló legyen. Aztán, amikor mindezzel végre megvagyunk, fölszáll a füst, akkor derül ki, hogy jaj, egy nagyon fontos esemény vagy kép kimaradt. Az idei esetben ez a templom felújított oltárképe volt, amit még el is kellett menni lefényképezni. És kitalálni, hogy melyik kiválogatott kép helyére kerüljön.

Tovább is van, mondjam még? »

31-én dél körül érkeztünk meg a havas Kisfaluba és egy MELEG ház fogadott minket, jaj, de jólesett! Azonnal neki is tudtam látni a szilveszteri teendőknek: a bólé és a majonézes tésztasaláta készítésének. Pont elkészültem, amikor befutottak az első vendégek (Szomszédasszonyék), majd kb. egy óra elteltével mind a többiek is: Megértő Barátok jöttek, köztük Erával. Összesen kilencen gyűltünk össze a házunkban, hogy együtt ünnepeljük az új év, és egyben az új évtized beköszöntét.

Tovább is van, mondjam még? »

Azt nem tudom, mennyire állami kötelezettség, de Kisfaluban is megkezdődött a szelektív hulladékgyűjtés. Nagyon helyesen. Annak ellenére mondom ezt, hogy ugyanez az állam hagyja, hogy ezer tonnaszámra legyen veszélyes hulladék hazánkban. Egyre-másra derülnek ki ezek a dolgok, ld. vörösiszap-tárolók (mert az is csak szemét, nem?), most pedig az autógumi-hegyek. Tehát eléggé álszent dolog ez a szelektív hulladékgyűjtés, én mégis üdvözlöm.

Tovább is van, mondjam még? »

Idén a kisfalusi Mikulás-járás átment családi vállalkozásba, méghozzá a mi családunk vállalkozásába. A tavalyi nagy siker után az Osztálytársak ismét jelezték a részvételi szándékukat, így teli autóval, nyolcan indultunk neki pénteken az útnak. Az elmúlt két évben megszokott falusi Mikulásunk viszont idén nem vállalta ezt a szerepet (egészségi okból) és azt kérte, a mi Miki fiunk legyen a Mikulás. Mi viszont ezt a kérdést közre és szavazásra bocsátottuk, így végül is az egyik Osztálytársra esett a Mikulás, két okból is: Mikinek a nadrág körülbelül a térdéig ért volna; meg aztán hogy tudna az a szegény Mikulás a szakállától szájharmonikázni? A kiválasztott Mikulás-jelölt ráadásul igen szeret beszélni és színészi tehetségnek sincs teljesen híján. Utólag mondhatom: tökéletes választás volt!

Tovább is van, mondjam még? »

Régen, nagyon régen egy szép, fából faragott Krisztus volt Kisfalu határában a kereszten. Ez a kereszt azonban eltűnt. A fáma szerint ellopták, sőt, a falusiak azt is tudni vélik, hogy ki lopta el: valaki Szomszédfaluból. Állítólag az illető még büszkén szokta mutogatni is a kertjében felállított keresztet. Nem tudom, így van-e, a történet már nagyon régi és nem találkoztam senkivel, aki látta is volna, bár a történetet minden falusi ismeri. Erről a régi keresztről maradt fönn egy fénykép:

Tovább is van, mondjam még? »

Már többször is említettem, hogy van egy multicég, ami támogatja a falunkat. A támogatás anyagi és dologi: nem elég, hogy igen szép összeget juttatnak minden évben az Egyesületünknek, sőt, a falu egy játszóteret is kapott tőlük, de még minden jelentős eseményre el is jönnek. Ilyenkor ajándékot is hoznak, de főleg: kiveszik a részüket a munkából becsülettel. Így szokott ez lenni a Szilvanapokon is: készítik a gombócot, mérik a lekvárt, címkézik az üvegeket, mosogatnak stb.

Tovább is van, mondjam még? »

Így, már őszi ruhába öltözve, még egy nyár végi eseményről számolok be.

Tovább is van, mondjam még? »