Én kis falum

Csak azért nem mertem ennek a bejegyzésnek azt a címet adni, hogy „A falu legjobb háza”, mert tudom, hogy többen is vannak kisfalusi olvasóim, akik kapásból cáfolnák ezt, mert a saját házukat tartják a legjobbnak és ez így is van rendjén. Természetesen mindenkinek a magáé a legszebb, a legjobb. Csakhogy ez a vélemény nem csak a mienk, hanem a régi falubelieké is. Már odakerülésünkkor is ezt hallottuk a falubeli néniktől: a mi kertünkben az előző tulajdonos néni valami csoda kertet ápolt. Könnyen tette, mert ez a legjobb kert a faluban. Azt mondták, az alsó rész a jobb, mert alul volt régen az istálló és sok trágyát hordtak oda ki. Eleinte az alsó kertben volt a vetemény, végül azért vittem fölülre, mert ott többet süti a Nap. De ezek után nem vettem észre különbséget a föld minőségében, pedig csak elvétve szoktunk komposztot vagy trágyát beleforgatni.

Tovább is van, mondjam még? »

Szeretném hinni, hogy az. És mindenféle jelek arra utalnak, hogy talán egyszer ennek a télnek is vége lesz. Ugyan a hétvégén nagyon riasztó hírek jöttek a Dunántúlról és egyébként is, még mindig nagy a hó mindenhol, Kisfaluban is. De ez a hó már lassú olvadásnak indult. És mivel a kisfalusi hó tiszta, szó szerint hófehér, visszaveri a fényt, a meleget, és nem fölülről olvad hatalmas latyakot képezve (mint a városi szürke-fekete hó), hanem csak a Föld melege olvasztja alulról, így szinte észrevétlenül tűnik el. Jó is lenne, ha ilyen lassú olvadás maradna, mert különben nagy ár- és belvíznek leszünk kitéve – bár nem Kisfaluban.

Tovább is van, mondjam még? »

Ákos még óvodás volt, Miki kisiskolás. Reggel elvittük őket a megfelelő helyre és egész délelőtt bankokba szaladgáltunk, ügyeket intéztünk. Szükségünk volt az összes bankban levő pénzünkre, mert aznap egy házat akartunk venni. Rádiót hallgatni egyáltalán nem volt időnk.

Tovább is van, mondjam még? »

2007-ben tartottunk először nyulakat. A két vemhes anyanyulat még május elején szereztük be és először Pestre hoztuk még őket. Itt ellettek meg június elején.

Tovább is van, mondjam még? »

Történt már velünk néhány vidámság azzal kapcsolatban, hogy valamelyikünk Szlovákfaluban valami nagyobb dolgot felkötözött a bringája csomagtartójára vagy éppen a kormányra akasztott azzal a céllal, hogy azt a dolgot átfuvarozza Kisfaluba. Mivel mi jellemzően bringával megyünk Szlovákfaluba, az ottaniak így is ismernek minket. És megesik, hogy ott vásárolunk ezt-azt, amit aztán haza is kell fuvarozni.

Tovább is van, mondjam még? »

Már régen írtam utoljára a régebbi években tartott állatainkból és a csatornaügy kimenetelére még most is csak várunk, így folytatom a tavalyi sorozatomat.

Mivel az előző 2 évben csak a kacsák adtak maradéktalan sikert, így 2004-ben is efelé a szárnyas felé kacsintottunk. Megtudtuk, hogy az a bácsi, akitől két évvel azelőtt vettük az előnevelt kacsákat, meghalt, így új forrás után néztünk, de ez az új, pestközeli forrás azóta is működik.

Tovább is van, mondjam még? »

Egy téli hétvégén barátok vendégeskedtek nálunk Kisfaluban. Ők szerették volna megnézni a gátat a Folyón, mert 3 éve már jártak arra és mi is kíváncsiak voltunk, hogy épül a hallépcső.
Odaértünk a gáthoz és egy lüke kis kutya ott volt bent a középső pillér mellett, bent a vízben, ott ácsorgott a zsilipen. El nem tudtuk képzelni, hogy kerülhetett oda be. Látszott rajta, hogy nagyon fél csórikám, de el nem tudtuk képzelni, hogy tudnánk rajta segíteni. Próbáltunk mindent, hívtuk, talán ki tudott volna úszni, mert akkor le volt engedve a gát, nem volt olyan nagy a sodrás. Nagyon sajnáltuk és csak egy ötletünk volt: szólni a tűzoltóknak. Bementünk Szomszédfaluba, ott volt a Tűzoltóságon egy fiatal srác, mondtam neki, hogy mi a helyzet, ő fölhívta a főnökét és megbeszélték, hogy kimennek egy létrás autóval. Nekünk mennünk kellett már tovább (még világosban Nagymarosra kellett érnünk a barátainkkal), még megkérdeztem őket, hogy este fölhívhatom-e őket, hogy hogy sikerült, mert nem sokat tudott ígérni a srác, csak azt, hogy megnézik, mit tehetnek. És este fölhívtam őket és sikerült kimenteniük! Azt nem tudom, hogy hogy, mert aki fölvette a telefont, ő sem tudta, csak mondta, hogy ő is pont akkor értesült róla, hogy sikerült a mentés.
Azért be kell vallanom, elgondolkodtam, hogy vajon valóban kimentették-e, vagy csak az én megnyugtatásomra mondták, már azt is, hogy kimennek. De nem tartom valószínűnek. Hiszen én is már úgy mentem be, hogy kérdeztem, tudnak-e tenni valamit. Simán mondhatták volna, hogy egy kutya nem az ő hatáskörük és én nem szívesen, de elfogadtam volna.

A 2002-es év állattartása nagyon jól sikerült: egy állatunk sem pusztult el betegség következtében. Tehát úgy tűnt, megy nekünk ez az állattartás. Ezen felbuzdulva a következő évben már több állattal próbálkoztunk: vettünk 10 csirkét, 10 pulykát, 10 kacsát, 10 libát, 6 kitojt tyúkot és 2 gyöngytyúkot. Arra próbáltunk ügyelni, hogy egyik állat se kapjon nevet, de amikor az embert gyerekek veszik körül, ez kevésbé szokott sikerülni.
Bebizonyosodott, hogy a csirketartás igen egyszerű, ráadásul a levágásuk, tollfosztásuk is nagyon hamar megy. Azóta is harcolok érte, hogy legyen újra csirkénk, de Lajos ellenáll, mondván, hogy buták. Szó se róla, azok. Őket is az udvarba kiengedve, szabadon akartuk tartani, nem is akartak elmenni, de mindent megettek, amit a veteményben találtak.
A pulykák hasonlóan viselkedtek, de ők még ráadásul repülni is tudtak és hiába vágtuk le a szárnyukat, fölrepültek mindig a legmagasabb helyekre. Viszont igen mulatságos egy pulykakakas, amikor fölfújja magát, a feje kékül és vörösödik és azt hiszi magáról, hogy szép.

A kacsák már nem okoztak meglepetést, sőt, ők voltak az egyetlen állatfajta, amelyik ebben az évben is teljes létszámban megérte az augusztus végét.
A libák állati jó fejek. Mindent megnéznek, de csak úgy a maguk módján: a csőrükkel. Vagyis mindent végigtapogatnak vele: egy biciklinek az összes láncszemét és összes küllőjét is milliméterről milliméterre. És akkor alaposan ki is tárgyalják az eredményt. A gyepet pedig abban az évben, amikor az ember libát tart, egyáltalán nem kell ápolni: a liba elöl nyírja a füvet, hátul trágyázza.
Kitojt tyúknak azt a tyúkot nevezik, amelyik be van zárva egy icipici helyre, ott teletömik mindenféle érdekes anyaggal, amitől gyorsan megnő és tojóképes lesz és rengeteg tojást tud tojni rövid idő alatt. Ha valaki ilyen tyúkot vesz és ügyes, egészen ki tudja kupálni: egy pár hét alatt kiürül a szervezetükből az a sok borzalom és ha nem is minden nap, de tojást is tojnak. De ez a bezártság kihat a természetükre is: a tyúkok amúgy is hajlanak a kannibalizmusra, de ők még jobban. Mi is kifogtunk egy kannibál tyúkot és ráadásul elkövettük a kezdő állattartó tipikus hibáját: mivel ő volt a legszebb és akiket meggyapált, borzalmas állapotba kerültek, mindig a szenvedő felet vágtuk le. Aztán mondta valaki, hogy ha levágnánk a kannibált, megszűnne a probléma és nem fogyna a többi.
A gyöngytyúk az valami külön kategória. Egész nap képes kiabálni, hogy „nyikek” (szerintem). El is tűnik tőle állítólag az összes rágcsáló az udvarból, annyira borzasztó a hangja. Viszont nagyon szaporán tojik: ez a két gyöngytyúk sokkal több tojást adott nekünk, mint a hat kitojt tyúk.
Egyből a hozzánk kerülésük napján az egyikük elrepült. Szorgalmasan nyomta a „nyikek”-et, ezért követtük egy darabig, de gyorsabb volt nálunk, és hamar be is esteledett. Már lemondtunk róla: a kisfalusi erdőben elég sok ragadozó él, azt gondoltuk, éjszaka valamelyik biztos megfogja. De reggel, amikor fölkeltünk, hallottuk, hogy mindkét gyöngytyúk nyomja a „nyikek”-jeit, biztos hiányoztak egymásnak. Így az otthon maradt hazahívta a szökevényt, aki végül is belegabalyodott az előző évi árvízben összetekeredett kerítésbe, így meg tudtuk fogni.
Azt mondják, hogy aki nem evett gyöngytyúkból készült húslevest, nem is tudhatja, milyen az igazi húsleves. Van benne valami.

Amikor belevágtunk a falusi életmódba, elhatároztuk, hogy állatokat is fogunk tartani, már csak azért is, mert a kertben volt néhány, felújítható állapotban levő ól. Sokan kérdezik tőlünk, hogy hogy vagyunk képesek (pontosabban Lajos hogy képes, mert én nem vagyok képes) levágni a saját állatainkat és utána megenni őket. Úgy, hogy végig szem előtt tarjuk, hogy miért is vannak: azért, hogy végül megegyük őket. Ezzel olyan élelmiszert eszünk, amiről tudjuk, hogy honnan származik. Nem etetjük őket táppal, csak zöldtakarmánnyal (a kertből) és gabonával: búzával, kukoricával, napraforgóval. Rövid életük van, de az a rövid életük mindenképpen tartalmasabb, mint a boltban vásárolt jószágoké: amennyire lehet, szabadon tartjuk őket. Ebben szerencsére Mars is partner: nem bántja őket addig, amíg a szárnyas jószág el nem kezd túl hevesen kalimpálni. Ilyen esetben már néhányszor megesett, hogy megveregette az ugribugri hátát, hogy ugyan nyugodjon már le, aminek például egy előre nem tervezett csirkepaprikás lett a következménye: a nyílt combtörést szenvedett állat még ilyen módon gyorsan feltálalható.
Olyan állatot kell tartanunk, ami felnő az alatt a két nyári hónap alatt, amit mi Kisfaluban töltünk. Erre leginkább egy előnevelten vett baromfi alkalmas. Nem is emlékszem már, hogy honnan jött az ötlet, hogy először kacsával próbálkozzunk. Állattartási tapasztalataink előtte egyáltalán nem voltak. Vettünk 18 előnevelt kacsát Mohorán, a Mikszáth-ház mellől. 2 kivételével fehérek voltak, de egyikük szinte teljesen fekete, egy másik pedig félig fekete volt, mindketten kék szárnytollakkal.

El is nevezték őket a gyerekek Kéményseprőnek és Kéményseprő Inasának. Ezzel meg is pecsételődött a sorsuk: egy névvel rendelkező állatot nem lehet megenni (legalábbis a kezdő állattartó első évében, később már igen). Így augusztusban az összes többi jószág becsüccsent a mélyhűtőbe, ők ketten pedig elköltöztek Dunakeszire, egy ismerőshöz. Ő lett a legjobban lelkibeteg, amikor pár hónappal később a két kacsa eltűnt, a szomszédok szerint róka által, de az után a róka után is csak gumicsizmás lábnyom maradt.

Mint már többször is említettem, nagyon szeretek a kisfalusi idős nénikkel beszélgetni, hallgatni őket a régmúlt időkről. Ilyenkor legszívesebben visszamennék az időben, hogy élőben is megnézhessem azt, amiről mesélnek. A legtöbbet Ilonka nénitől hallottam, de ha mások elmesélik, esetleg hozzátesznek egy keveset, annak is örülök. Van néhány kedvencem ezek között. (Lehet, hogy ezek a történetek nem pontosan így estek meg, de én így hallottam őket, így adom tovább.)

1. A falu elég jelentős része a kastélyban dolgozott, szolgált. Ezeknek az embereknek a gyerekei pedig szerettek be-beszökni a kastély parkjába. A kastély tulajdonosa efölött szemet hunyt, sőt, sokszor ő maga hívta meg a gyerekeket. A kastély parkja annak idején „gyönyörűséges” lehetett: rengeteg növény, fák, bokrok álltak ott, a park közepén pedig volt egy tó, a közepén egy kis szigettel, erre a szigetre egy híd vezetett. Itt szerettek a gyerekek játszani.
2. A plázs. Ez nem is annyira a régmúlt, hiszen a plázs a folyó szabályozásáig, kiegyenesítéséig megvolt, ami talán a ’80-as években történt. A plázs messze földön híres volt, sokan jöttek ide fürödni a szomszédos falvakból is. A folyó kanyargott, a folyása lassú volt, a partja homokos. Ezt próbálják most a hallépcsők építésével, a holtágak újra élővé tételével helyreállítani, majd meglátjuk, mekkora sikerrel.
3. Régen mindenki tartott állatokat: disznót, tehenet, kecskét, birkát, libát, kacsát. Őket reggel kihajtották, a négylábúakra az erre hivatott foglalkozásúak vigyáztak és ezek az állatok este szépen hazataláltak. A szárnyasok viszont elvoltak a patakon és köztük nem volt teljesen természetes, hogy mindenki hazatalál és hát bizony ők sokkal többen is voltak. Ezért a falubeliek befestették a hátukat, ki-ki a maga színére. Érdekes látvány lehetett a patakban fürdő színes kavalkád. Azt pedig nemrég hallottam Erzsinénitől, hogy nem mindig festettek, volt, hogy a körmeiket vágták le: egyikük a balról a másodikat, másikuk a két középsőt stb., van jó pár variáció. Na, azt megnéztem volna, amikor mentek este haza a jószágok és a gazda egyesével leellenőrzi őket, hogy kinek melyik körme van levágva. A festés egyszerűbbnek tűnik.
4. A kisfalusi búcsúk is messze földön híresek voltak. Ma már nehéz elképzelni, hogy hatalmas búcsú volt mindig, körhintával (alföldiesen sergővel), vásárral, ahova a szomszéd falvakból hintókkal jöttek át az emberek.
   Sokáig azt sem tudtam, hogy Kisfaluban egyáltalán van még búcsú. Észre se lehetett venni. Egyik évben hallottam, hogy mikor van (Szentháromság napján, Pünkösd után egy héttel), elmentünk a gyerekekkel, hogy megnézzük. Összesen egy kicsi bóvlijátékot árusító pavilon állt a kocsmával szemben, ez volt „a búcsú”. Mostanában viszont kezd feléledni a régi hagyomány: tavalyelőtt a közösen összeadott pénzből felújított kis kápolna felszentelését időzítették a búcsúhoz, ami nagyon szép kis ünnepség keretében történt meg: van egy, a szomszédos községek lakosaiból összeállt kis kórus, ők énekeltek. Tavaly viszont, a határ lazulásával újra átjöttek Szlovákfaluból is a kisfalusi búcsúra. És úgy néz ki, idén még látványosabb, eseménydúsabb lesz a búcsú, de erről majd a maga idejében essen szó.

Fogas kérdés

Nem mindenki tudhatja, hogy mi ez a „történet foggal vagy fog nélkül”. Ennek is története van.
Mindenki tudja rólam, hogy én minden történetet Ádámnál és Évánál kezdek, még akkor is, ha erre nincs semmi szükség. Ráadásul nem bírom ki, hogy más történeteihez ne tegyek hozzá, ne szóljak közbe, egyáltalán, hogy csukva maradjon a szám.
Amikor a kisfalusi társaságban elmeséltem azt, hogy hogy is kerültünk mi Kisfaluba, hosszan elidőztem annál a résznél, hogy a szomszédfalusi eladóknak mennyi foguk volt. Akkor egyik barátunk kifakadt: folytasd már, kit érdekel, hogy volt-e foga? Azóta, ha belekezdek a mondandómba, mindig megkérdezik: van foga?

Hogyan lettem Minyike?

Ez úgy kezdődött, hogy régebben, amíg a mi és a fönti kisfalusi barátaink gyerekei még kisebbek voltak, a lenti barátainknak pedig még nem volt gyerekük, sokszor mentünk együtt kirándulni. Télen ezt óvatosan kell megtenni, főleg a téli szünetben, mert akkor vadászszezon van, a vadász pedig egy olyan álltafajta (elnézést kérek az állatoktól!), amelyik nem néz, mielőtt lő. Ezért ilyenkor néhány alapszabályt be kell tartani: hangosan és szorosan kell vonulni, valamint minél színesebben kell felöltözni.

Egy ilyen kirándulás alkalmával az utóbbit hibátlanul betartottam: rózsaszín sapka és nadrág között sárga kabát. Kisvax rámnézett és azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy minyon. Nem sokkal ezután terjedt el szélesebb körben a csetelés, az első cseten, ahol regisztráltam, beírtam a teljes nevemet. Kisvax rámszólt, hogy ez így nem szokás, miért nem vagyok egyszerűen csak minyon. Később Nyuszifül kezdett el becézni, így lettem minyike. Amikor regisztráltam az indexen (ez a blogom gazdája), a minyon nicknév foglalt volt, így kipróbáltam a minyikét. Az nem kellett előttem senkinek.

Ez is egy nagyon régi történet, sokszor elhangzott már, tán még foga is van, de egyszer ezt is le kell írni.
Miután megvettük a házat és elkezdtünk járogatni Kisfaluba, nagyon kíváncsiak voltunk, hogy ugyan kik is lehetnek a szomszédaink. Érdekes, valahogy úgy emlékszem, hogy a jobb oldali szomszédaink nem izgattak annyira, de nem tudom már, hogy miért. Talán azért, mert elmesélték a falubeliek a történetüket és így mindent tudtunk róluk? De a bal oldali szomszéd annál inkább kíváncsivá tett minket: kik lehetnek? Valahogy úgy alakult, hogy nagyon sokáig nem találkoztunk velük, mindig elkerültük egymást.
Akkoriban állt a ház előtt, a ház és a kerítés közötti kb. 2 méteres részen egy hatalmas fenyőfa, csakúgy, mint Kisfaluban még ma is sok ház előtt áll ilyen. Mint később megtudtuk, még a háború előtt a kastélytulajdonos Jankovich a faluban mindenkinek adott fenyőmagot, amit a falubeliek, hogy szépen mutasson, rendre a házuk elé ültettek. Mit gondoltak ők arra, hogy jópár tíz év múlva ezek a fenyőfák mekkorára fognak nőni! Mi megmértük, ha jól emlékszem, 34 méter magas volt. Tehát nagyra nőttek, ez még nem lenne baj, de a gyökereik is nagyra nőttek. Olyan nagyra, hogy több helyen, nálunk is, elkezdték ezek a gyökerek emelni a kerítést, rosszabb esetben a házat is, repesztették a falakat. Vérzett a szívünk, de muszáj volt kivágni. Na de ez nem olyan egyszerű. Mint említettem, a ház és a kerítés között csak kb. 2 méter van, ráadásul a mi oldalunkon húzódik a villanyvezeték, nagyon óvatosan kell az ilyen dolgokat kezelni, hogy a dőlő fa ne vigyen magával se házat, se kerítést, se villanyvezetéket.
A megvalósítás úgy kezdődött, hogy Lajos fölmászott a fa törzsén és elkezdte az ágakat levágni. Az elején ez még nem volt nehéz, de egyre följebb kellett másznia. Akkor már odakötötte magát a fához és a levágott ágakat kötéllel eresztette le. Így szépen lassan eljutott odáig, hogy ott maradt a fenyőfa szinte csupasz törzse, amit már „csak” ki kellett vágni úgy, hogy a megfelelő szögben dőljön.
Segítségül hívtuk apukámat. Az ő eredeti szakmája lakatos volt, később villamosmérnök lett, emellett főbarkács, avagy Mekk mester. Vagyis: mindenhez értett, legalábbis így gondolta. És erre büszke is volt nagyon.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az alatt a röpke másfél év alatt, ami eltelt a ház megvásárlásától apukám haláláig, minden jelentősebb munkánál az ő segítségét kértük, mert valljuk be, valóban nagyon sok mindenhez értett.)
De ettől még nekünk bizony fájt a fejünk, hogy hogy is lehet azt megoldani, hogy egy ekkora fa pont oda dőljön, ahova kell. Mivel engem akkor pont elkapott a menetrendszerű derékfájás, azon a hétvégén nem voltam Kisfaluban, Lajos ment apukámmal, de apukám már első este hazament. Ahogy hazaért, hívott is telefonon, hogy elmesélje, hogy is volt a fa kivágása.
És akkor derült ki, hogy végre-valahára megjöttek a szomszédaink is. Apukám elmondása szerint a szomszédék idősebb emberek, akiknek van egy extrém fia, aki mindig nagyon örül, ha valami különlegeset csinálhat. Most is igen örvendezett, hogy a szomszédjukban éppen egy ilyen extra dolog zajlik és szeretett volna részt venni benne. Ezért apukám megengedte neki, hogy egy picit segítsen a fűrész kezelésében. Meghallgattam a történetet és ismerve apukámat, aki szerette a dolgokat úgy beállítani, hogy nélküle és az ő szaktudása nélkül semmi sem sikerülhet, nagyon vártam a történet Lajos-féle verzióját is. Erre másnap estig kellett várnom, amikor is kiderült az igazság: A szomszédék extrém fia maga a szomszédunk, szó sincs idős szülőkről (vagyis persze hogy vannak szülők, de a ház nem az övék) és úgy nagyon mellesleg erdész, aki miután meghallotta, miről van szó, átjött, megnézte a fát és hogy hova kell neki dőlni, hipphopp befűrészelte az éket, kirúgta, és láss csodát, a fa pont oda dőlt, ahova dőlnie kellett.
Ismét előjön egy olyan véletlen, ami nem lehet véletlen: a szomszédék egy „extrém” erdésszel, az ő szakértelmével pont azon a hétvégén jelentek meg először az életünkben, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.
Egyébként a fa később új életre kelt: fölfűrészeltettük és abból lett a kerítésünk. Sőt, nem csak a kerítésünk, hanem az ötletből egy matematikai versenyfeladat is:
Szeretnénk egy kerítés elkorhadt léceit 2,5 méter hosszú szakaszon 3 cm vastag új lécekre kicserélni. Az egyik fa törzse éppen megfelelő magasságú, és belőle egy 30 cm átmérőjű kör alapú egyenes henger használható fel. A kapott léceket szorosan egymás mellett szeretnénk felállítani úgy, hogy a szélesebb oldaluk nézzen befelé. Elkészíthető-e a kerítés, ha veszteség nélkül tudjuk méretre szabni a fatörzset?
Persze nálunk nem volt tökéletesen kör alapú a nem tökéletesen egyenes henger és nem szorosan raktuk őket egymás mellé, de ettől még kétségkívül a mi fenyőfánk ihlette ezt a feladatot.

A fogas történetet ott hagytam abba, hogy megvettük a házat. Azt nem említettem, hogy  úgy vettük meg, úgy szerettünk bele, hogy bent a házban nem is voltunk, mert nem tudtuk, hogy hol van a kulcs (illetve azt sem tudtuk, hogy egyáltalán valakinél van kulcs).
Így amikor az első hétvégén ismét beverekedtük magunkat a csalán- és akácerdőn keresztül a bejárati ajtóig, akkor szembesültünk a tényekkel.
Az ajtón belépve a konyhába értünk, amiből jobbra-balra nyílt egy-egy szoba. A konyha le volt kövezve, no beton nem volt alatta, csak úgy a döngölt padlóra raktak le amolyan cementből készült, itt-ott színezett hatszögletű köveket, amik ott állnak stabilan, sérülés és repedés nélkül, amíg világ a világ. A szobák döngölt padlósak voltak, de a földpadlóra linóleumot tettek le, ami alatt a föld annak rendje és módja szerint bepenészedett, bedohosodott. Ezeket hamarosan fölszedtük, de még a felújítás (azaz a padló lebetonozása) előtt nem használtuk őket úgy, ahogy rendeltetésszerűen használni kellett volna: vagyis nem kezeltük se ló-, se tehéntrágyával, sőt, vízzel is csak ritkán locsolgattuk. Ettől aztán porzott is rendesen. Az egyik kisfalusi barátunk fia, aki addig sose látott döngölt padlót, elcsodálkozott: nálunk gereblyézni lehet a szobában. Azóta is többször adott hangot csalódásának, hogy most már nálunk egyetlen helyiségben sem lehet gereblyézni. Igaz, egy helyen mégiscsak maradt a földpadló: a régi nyárikonyha alatti boltíves borospincében, amit megmentettünk az utókornak.
A ház födéme klasszikus gerendás mennyezet volt, amiket az akkori kisfalusi divat szerint elrejtettek a szemek elől lécekkel fölerősített, lefestett farostlemez elemekkel. Sajnos, miután ezeket lerángattuk a gerendákról, derült ki, hogy nem tettek jót nekik: fölöttük a gerendák igencsak elkorhadtak, ki kellett őket (is) cserélni.
A festés igen érdekes volt: minden festeni való fát (nyílászárók, nyers fából készült bútorok) egyfajta munkásőrszürke festékkel festettek le, valószínűleg ehhez jutottak egyszer nay mennyiségben. A falak újrafestésével nem lacafacáztak: se a bútorokat nem tolták odébb, se a képeket nem vették le a falról, egyszerűen mindent körbefestettek. A konyhában viszont hengerelt minta volt a falon. Nekem ezek az autentikus falusi falminták sosem tetszettek, de ez nagyon bájos volt, le is fényképeztem, hogy maradjon róla emlék, hiszen sem addig, sem azóta nem láttam ilyen kancsós-csészés mintát:

A konyhában volt egy kemence is, beomlott kéménnyel, használhatatlanul, viszont nagyon sok helyet foglalt, így az átépítés során azt is lebontottuk.
A ház 15 évig volt lakatlan, ez alatt igencsak eluralkodott rajta az enyészet és néhány kíváncsi látogató: szinte az összes ablak be volt törve. Víz nem volt bent, sőt, még villany sem, mert egy késedelmes csekkbefizetetést az ELMÜ a vezeték levágásával torolt meg. Elég sokáig tartott, míg lett újra villanyunk, mert a levágás miatt az ELMÜ új bekötésként kezelt minket, az pedig hosszadalmas és drága folyamat. A kitört ablakok miatt az első időkben csak a konyhát tudtuk birtokba venni: a kőre leterített matracokon aludtunk, esténként a házzal örökölt sparhelt tüzénél melegedtünk, miközben sült rajta a gesztenye, petróleumlámpa fényénél és az elemes rádión hallgattuk a Kossuthot, mivel ott más magyar nyelvű adót nem lehet fogni. Nagyon romantikus volt, többször emlegetjük azóta is azokat az időket.
Már az első hétvégén jöttek a falubeliek is érdeklődni: jellemzően az idős emberek fogadtak minket nagyon kedvesen, gratuláltak a házhoz és kívántak nekünk sok energiát a felújításhoz. Én mindjárt meg is kérdeztem mindannyiuktól a nevüket és hogy hogy szólíthatjuk őket, aztán persze ezt rendre el is felejtettem, miközben ők mindannyian egyből megjegyezték a mienket. Ez egy jó darabig elég kellemetlen volt, de érthető: nekik 4 nevet kellett megjegyezni, nekünk meg kb. 44-et (kellett volna). Azóta már nagyjából tisztában vagyok a nevekkel, sőt a rokoni viszonyokkal is. Ámbár egy ilyen pici faluban ez utóbbi nem bonyolult: szinte mindenki rokona mindenkinek.

Lassan elérek arra a szintre, hogy a Ghymes-rajongásom a fanatizmusig fajul. Semmi köze Kisfaluhoz, de tegnap este Szentendrén gyönyörű, hosszú koncertet kaptunk tőlük, idén az elsőt.

 

 

Olyan jó, hogy van még olyan zenekar (ráadásul már 25 éves!), akik még igazán örömzenét tudnak előadni, az ő maroknyi, de nagyon lelkes közönségüknek, ráadásul színtiszta magyar zenét! És nem tudom, hány olyan (könnyűzenei) zenekar van ma Magyarországon, akiknek a koncertje alatt a közönség végig ülve marad és eszébe sem jut rágyújtani, sőt, még az előtérben sem, szigorúan csak a koncert után kint az utcán!
(A képet a Szarka Tamás-topicból loptam Mizöngétől, nem is tud róla, de azért köszönet érte!!)
És ez a koncert eszembe juttatta a tavalyi (számomra) utolsó koncertjüket: a határnyitón tartott, decemberi esztergomi koncertjüket. Annak viszont, úgy érzem, volt köze Kisfaluhoz, hiszen Kisfalu is a szlovák határ mellett fekszik, 3 km-re Szlovákfalutól, ami 2007. december 21-e óta akadálytalanul közelíthető meg a magyar oldal felől. Az esztergomi határnyitóról szóló beszámolót még annak idején megírtam a Ghymes-topicon, így azt másolom most ide, egy kis módosítással, képfeltöltéssel, de ettől újra friss élményessé válik a beszámoló.

---

2007. december 21.
Szép nap volt a tegnapi, úgy az egész. Jól mondták a Kúltúrházban, hogy úgy ünnepeltek, ahogy ünnepelni kell. Nem volt nagyon nagy tömeg, pont olyan kellemes méretű és végig nagyon jó a hangulat.
Először egy pár szót Svejkről, akit hirdettek a programban. Észrevettük, hogy egy fura ruhába öltözött emberke pecsétel képeslapokra és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy kire is emlékeztet engem... Közben lefényképeztük kétszer is, az egyik képen a kedvünkért szalutált. Nagynehezen szereztem képeslapokat, a laposztogató lányoknak még lazán lepufajkásöregeztem is a pecsételőt. Aztán éjfél körül kezdtem el töprengeni, hogy egyvalamit nem láttam a hirdetett programból, azt hogy „Svejk kóborol a határon”. És akkor csaptam a fejemhez: hiszen ő volt Svejk! Akkor már leesett, hogy kire emlékeztetett.

Este 6 körül indultunk Pestről Esztergomba, talán fél8-kor oda is értünk. Amikor odaértünk, Kormorán-zene szólt, én igen kedvelem őket is, jólesett. Egyébként is, Esztergomban egész este magyar zene szólt. Beálltunk a forraltboros sorba, közben a Kormorán végetért és bemondták, hogy a következő együttes a Ghymes lesz. Jó darabig tartott a színpadépítés, hangolás, addig volt idő körülnézni, Svejket meg nem ismerni, képeslapot szerezni és muszáj is volt mindig valahova menni, mozogni, mert piszok hideg volt. A Ghymes-koncert volt az egyetlen időszak tegnap este, amikor nem fáztam. Először nagyon meglepődtem, amikor meghallottam a Militaris dobritmusát, hogy egy ennyire régi számot vettek elő, de rájöttem, hogy pont ideillett. Másodiknak jött a Kétszaxis, majd a Szép jel, végül a Rege – és ennyi volt összesen. De ez a négy szám pazar volt.
A Ghymes-rajongó közönség maroknyi volt, de lelkes. Láttam, hogy mindenki énekelt ott elöl, de hallani nem lehetett, nem voltunk annyian.
Mi mindenképpen ott akartunk maradni éjfélig, megvárni a határnyitást. A koncert után fölültünk a kisvonatra (tudjátok, olyan gumikerekeken guruló, amilyen a Margitszigeten is megy, vagy régen ment), ami körbement Esztergom és Párkány belvárosán meg persze a hídon oda-vissza. Na, ez hiba volt, ugyanis eltartott egy jó darabig, és ott ülve eléggé átfáztunk. Úgyhogy ahogy visszaértünk, a forraltbort meg kellett ismételni.
Megkezdődött közben a Republic-koncert, jóval nagyobb közönséggel, mint a Ghymesé (nem is baj, a Ghymesnek maradjon csak ilyen emberi méretű rajngotábora!).
Ismét átmentünk a hídon, de gyalog és akkor fedeztük föl, hogy valaki valamilyen szórható anyaggal a híd korlátjára írta magyar és szlovák nyelven A Dunánált, József Attilától.

Odaát a határőrök már nem foglalkoztak senkivel, csak az autósokat ellenőrizték, a gyalogosok és a kisvonatosok akadály nélkül jöhettek-mehettek. Én persze fennhangon elkezdtem követelni, hogy ellenőrizzék az útlevelet, mire kaptunk egy-egy utolsó pecsétet a 20. oldalra. A sorompókat addigra lebontották, el is hoztunk egy csavart belőle.
Mire visszaértünk Esztergomba, már éjfél volt, így egy hirtelen ötlettől vezérelve autóba pattantunk, úgy akartunk akadálytalanul átmenni a hídon. Na ez nem sikerült, akkora volt a tömeg. Én is kiszálltam és szemtanúja voltam a pillanatnak, amikor a határőr hölgy lekapcsolta a villanyt, kilépett a bódéból és becsukta az ajtaját.

És itt jön a mi kalandos, időben és távolságban is legalább dupla hosszú utunk hazafele, ugyanis négyszer léptük át hirtelen örömünkben a határt:
1. Esztergom – Párkány
2. Ipolyszalka – Letkés. Erről azt kell tudni, hogy kishatárátlépő volt (de jó múlt időben leírni!), reggel 6-tól este 10-ig nyitvatartással. Ott is nagy buli volt és kiderült, hogy este 10-kor annak rendje és módja szerint bezárták a határt és éjfélkor végleg kinyitották.
3. Bernecebaráti – Ipolyvisk, újra vissza Szlovákiába. Ez viszont egy tavaly nyáron megnyílt turistahatár volt, ahol reggel 7-től este 7-ig lehetett átmenni és csak gyalog és kerékpáron. Volt is összetűzésünk egyszer-kétszer a határőrökkel, amiért fél9-kor, 11-kor, éjfél után bicigliztünk vissza, arra jártunkban.
4. Ipolyság – Parassapuszta. Itt is volt buli, harsogó diszkózenével (mennyivel jobb volt Esztergomban a magyar zenét játszó magyar zenekarokat hallgatni!).
Parassapuszta után irány Budapest a kettesen. Jó meleg volt az autóban, kényelmesen elhelyezkedtem és szundi hazáig.
Nagyon jól esett a lelkemnek a tegnapi nap, a testemnek viszont a forró fürdő és az ágy tett jót. Ez utóbbinál már 3/4 3 volt.

 

Ma már Nagycsütörtök van és most már remélem, semmi sem akadályoz bennünket abban, hogy ma délután Kisfalu felé vegyük az irányt, és egész hétfőig maradjunk (akkor a bátyáméknál tartandó nagycsaládi összeröffenés miatt vissza kell jönnünk Pestre).
A vetőmagjaim még mindig a tasakjaikban csücsülnek, amitől teljesen kétségbe vagyok esve. Ezeknek a magoknak az elvetésének az ideje február-március. Már mindjárt április van és amilyen egy cudar időt mondanak hétvégére, lehet, hogy most sem lesznek elvetve. De ilyenkor eszembe jut az első kisfalusi Húsvétunk: 2002-ben is csak akkor lettek elvetve a magok, pedig abban az évben nem esett ilyen koránra Húsvét.

 

---

Ezen kívül még a tavalyi Húsvét volt emlékezetes: akkor történt a térdkaszabolásom. Nagycsütörtökön este elindultunk Szlovákfaluba, szokás szerint kerékpárral. Süvegék (ez tőlünk kb. 100 méter) lakatlan kertjébe Mars fölszaladt kicsit szaglászni, a nagyobb baj az volt, hogy utána le is szaladt. Épp csak egy csöppet találta el a bringám első kerekét, de ez elég volt ahhoz, hogy kibillentse. Nem is estem nagyot, épphogycsak hencseregtem egy picikét az aszfalton. Fájlaltam a térdem, de nem hittem volna, hogy komoly baja van, gondoltam, egy picit üldögélek a fűben, aztán megyünk tovább. Azt láttam, hogy a bal térdemnél a nadrágom elszakadt, ezért fölhúztam, hogy megnézzem, mi van alatta. Na, az volt csak a látvány. 4 cm hosszan a térdkalácsom alatti puha rész szétnyílva, mondhatni, széttrancsírozva. Egyből láttam, hogy ezt össze kell varrni. Hazabicegtem és fölhívtuk a legközelebbi sebészetet, hogy oda vajon most mehetünk-e. Azt mondták, hogy ha a térd érintett, akkor a váci kórházba kell menni, mert azt meg kell röntgenezni. De Vác igen messze van, ráadásul Lajos ivott már. Gondoltunk egyet, hogy kipróbáljuk a szlovákvárosi kórházat, hiszen útbaesik Vác felé, vesztenivalónk nincs. Hívtuk odavalósi Bánygyi barátunkat, hogy tudna-e nekünk segíteni, de ő éppen Vácon volt. Ezért aztán tényleg csak vadidegenként próbálkoztunk. A kórház (mai, általam adott nevén: Fércmű) kapujában a portás ahogy meghallotta, miről van szó, már hívta is a sebészetet és mondta, hogy siessünk, várnak már ránk.
(Szlovákiában már Nagypéntek is ünnep, így Nagycsütörtök estéjén már olyan hosszú hétvége előtti ügyelet van.)
Alighogy beléptünk az épület ajtaján, már jött is egy asszisztensnő és kérdezte, hogy mi történt. Ahogy meghallotta a történetet, illetve látva a helyzetet, egyből telefonált az ügyeletes orvosnak, aki jött is. Megvizualizálta a lábamat és az „Összevarrja, Doktor Úr?” kérdésre odanyögte: „Lehet”. Kicsit furcsa volt ez a hozzáállás, de később semmi negatívat nem tapasztaltam. Nagyon kedélyesen elbeszélgettünk, míg ott öltögette belém a négy öltését. El is látott tanácsokkal: ne hajlítsam, erre nagyon vigyázzak, mert egy ilyen, hajlítós helyen lévő seb nagyon könnyen elszakadhat. Csalódottan kérdeztem, hogy akkor nem biciglizhetek? Hagy ne mondjam, hogy nézett rám. Azt is mondta, hogy másnap menjek el valahova átkötöztetni, de végeredményben, akár azt is megcsinálhatjuk, hogy ugyanide visszajövünk és mondjuk azt, hogy nem tudtuk, hogy ide nem lehet. Végül megkérdezte, hogy mondjak valami nevet és valami születési időt, de semmilyen papírt nem kért el. Én megmondtam rendesen az adataimat, ez alapján adott egy zárójelentést. Elég egyértelmű volt, hogy mivel nem tudják, hogy hogy kell adminisztrálni egy külföldi állampolgár ellátását, csupán csak emberségből láttak el engem, ezért senki sem kapott egy fillért sem. Persze, zavarba jöttünk rendesen.
Később Bánygyi hívott minket, hogy mi történt, elmeséltük és kérdezte az orvos nevét. Nagynehezen kisilabizáltam a zárójelentésből és kiderült, hogy persze nagy cimborája ő Bánygyinak. Másnak ő hívta föl a dokit, hogy most mi legyen, hova menjünk kötözésre. A doki pedig megkérdezte, hogy fáj-e (mondtam, hogy már nem, vagyis nem nagyon, mert éjszaka még piszkosul fájt) és hogy gennyedzik-e (nem), mondta, hogy akkor csak következő napon menjünk vissza, mert akkor ismét ő lesz az ügyeletes. Mi viszont Bánygyit faggattuk ki, hogy mit szeret a doki, mondta, hogy a jó magyar bort. Ez a probléma is megoldódott: egy üveg tokajival fölszerelkezve mentünk vissza kötözésre. Az orvos nagyon szépnek találta, mondta, hogy most már nem kell annyira kímélni. Mire én egyből lecsaptam rá: akkor már biciglizhetek? Na, azt azért nem, majd egy hét múlva. De mi legyen a varratokkal? Mondta, hogy ilyen helyen (térd, hajlítós) 2 hét után lehet csak kiszedni, de ne foglalkozzam én semmivel, fogjak egy szemöldökcsipeszt és egy körömollót és szedjem csak ki magamnak. Ó, persze, mit nekem egy ilyen! Gondoltam én. Aztán nagynehezen csak kipiszkálgattam őket, de megfogadtam, hogy magamnak én bizony soha többet nem. Egy hét múlva viszont már újra nyeregben ültem és tekertem Szlovákfalu felé. De Marsot azóta is mindig a szemem csücskéből figyelem.

Holnap lesz 6 éve, hogy Mars belépett a családunk életébe. És mivel holnap remélem nem leszek netközelben, ma írok róla.
2002-ben nőnap péntekre esett. Éppen ezért, miután Marsot elhoztuk a tenyésztőtől, utunk szinte egyenesen Kisfaluba vezetett. Mars akkor négy hónapos volt és ezt a négy hónapot egy kennelbe zárva töltötte (a tenyésztő sokkal inkább üzleti, mint érzelmi alapra helyezi a tevékenységét). Innen, a kennelből szabadult ki Mars a hatalmas telekre, aminek ráadásul a hátsó patak és a erdő felé korlátai (vagyis: kerítés) sincsenek. Egyből megérezte a szabadság illatát, olyannyira, hogy azóta mindig csalhatatlan érzékkel tudja, hogy Kisfalura készülünk, akkor amint meglát egy nyitott autóajtót, befészkeli magát és ki sem lehet onnan robbantani. Egyébként mehetünk bármikor bárhova, akár autóval, akár gyalog, a füle botját sem mozdítja.
Másnap, szombaton megérkezett a szomszédba Tamás, Törpével, aki (mármint Törpe) már akkor is elég idős volt és azóta már máshol szagolgatja az örök vadászmezőket. Törpe átszaladt hozzánk és elkezdte Marsot ugatni, Tamás meg futott utána, ő még nem tudott az új családtagunkról. Törpének viszont volt egy tulajdonsága: előszeretettel támadta meg a nála 20-szor nagyobb kankutyákat is, de ezekből a csatákból nem mindig került ki győztesen. Tamás ezért ijedt meg. De Mars szuka és akkor még kölyök volt, igaz, már akkor is 10-szer akkora, mint a felnőtt Törpe (mivel Mars német juhász, Törpe pedig tacskó volt). Így csak vidám nevetés lett a dolog eredménye. Később sokszor túráztunk együtt a két kutyával, a harmónia köztük teljes volt mindig. Ebbe csak Mars tüzelése szólt bele félévente, igaz, a harmónia akkor nem csökkent, inkább nőtt, elsősorban Törpe részéről.
Azóta Marssal sok minden történt Kisfaluban, főleg jó dolgok. Hatalmas kerékpár melletti futások, fürdések a folyóban, télen szaladgálás a hóban, csúszkálás a jégen és sok-sok kirándulás. Az egyik ilyen alkalmával készült ez a kép, amin azt hiszem látszik, hogy nagyon élvezi azt, ami vele történik:

De történtek kevésbé jó dolgok is: például egy agyament kutya támadása, aminek a fél füle látta kárát. Majdnem egy éve pedig egy jól irányzott oldalról jövő lendületes futással lelökött engem a kerékpárról, aminek a szlovákvárosi kórházban a térdemre kapott négy csinos öltés lett a következménye. (Azóta az ottani kórházat csak Fércműnek hívom.) És tavaly nyáron egy viharos macskaüldözést követően fölnyársalta a fejét egy vasdarabon, erről kép is készült:

Hihetetlen, hogy ez utóbbi nyom nélkül gyógyult be neki és a szerencséje is, hogy az a vasdarab a szemét nem érintette. (A macska persze elszaladt, Mars mindig megkergeti a macskákat, de még nem fogott meg egyet sem, szerintem ez nem véletlen: a macskaüldözés csak erőfitogtatás, pontosan tudja, hogy a macskának milyen karmai vannak.)
És persze azt a megszámlálhatatlan kullancsot, amit az évek során kiszedtünk belőle, még nem is említettem.
De mindezek ellenére azt hiszem, hogy ő is, akárcsak mi, Kisfaluban érzi igazán otthon magát.

Most leírom, hogy is kerültünk mi Kisfaluba. Akit nem érdekel, vagy zavar a fogak jelenléte (avagy jelen nem léte), ne olvassa el – de gyanítom, hogy ők fogják elsőnek elolvasni :-)

Először bemutatom öttagú családomat: apa Lajos, anya Ildikó (alias minyike), a két fiúgyerek: Miki és Ákos, valamint a kutyánk, Mars, aki jelen történet idején még meg sem született, de azóta a családunkhoz tartozik.

---

Még a század(ezred-)forduló idején rendszeresen jártunk Szomszédfaluba nyaralni, minden nyáron ott töltöttünk egy hetet. Mivel akkor már régen gondolkodtunk, hogy a jövőben elhagynánk Budapestet, kerestünk eladó házat, többek között ebben a faluban is. Kinéztünk egyet, amit meg tudtunk fizetni – ezen kívül más előnye nem is volt számunkra, sem maga a ház nem tetszett, sem a telek fekvése. Megkerestük a tulajdonosokat: bonyolult lezárulatlan hagyatéki ügyek miatt végül is akkor nem jött létre az üzlet. A két tulajdonos közül az egyik egy szenilis idős bácsi volt, akinek mindegy volt az egész, a másik a fia, egy eléggé primitív pasi, akinek még FOGA sem nagyon volt és számára azt jelentette az örökség, hogy hurrá, van mit elinni a kocsmában, de egy falusi házért ott nem adnak semmit, tehát el kell adni. Ilyen apróságokkal, mint hagyatéki eljárás, nem foglalkoztak, pontosabban nem jelentették be a házat, hogy ne kelljen utána illetéket fizetni, mi meg mondtuk, hogy halott embertől nem veszünk házat. Egyedül a fogatlan pasi feleségével lehetett értelmesen tárgyalni, az ő IQ-ja messze meghaladta a családi átlagot, viszont ő meg elég erőszakos volt.

Aztán eljött újra a nyár, ismét Szomszédfaluban nyaraltunk, ismét nézegettünk házakat, de nem volt olyan, amit meg tudtunk volna fizetni. Az ott töltött egy hét alatt többször fölmerült, hogy menjünk át Kisfaluba, mert ott mi még nem jártunk, de végül nem került rá sor. Ősszel aztán fölhívott az erőszakos feleség, hogy lezajlott a hagyatéki eljárás, érdekel-e még minket a ház, mondtuk, hogy érdekel, fölhívom az ügyvédet, megbeszélek vele egy időpontot és visszahívom. Föl is hívtam, meg is beszéltem és itt jött a véletlenek olyan sorozatos egybeesése, ami meggyőzött minket arról, hogy ránk Kisfaluban vár nagyon régen egy ház és mi is őrá.

Az ügyvéddel való beszélgetés után próbáltam visszahívni Fogatlannét, többször is, de nem vette föl. Ez kedden történt. Délután megjelent nálunk szomszédfalusi barátunk, Feri, és mesélte, hogy a mi nyaralásunk után ők mégiscsak elmentek Kisfaluba és találtak egy eladó házat. Amit mesélt ott, akkor róla, attól tátva maradt a szánk: ez kell nekünk. Lajos mondta Ferinek, hogy másnap (szerdán) úgyis megy a megyei Földhivatalba, kikérni a szomszédfalusi ház telekkönyvi kivonatát, mert az kell az adásvételhez (azóta is megvan), az már félút Kisfalu felé, nincs-e kedve elmenni vele és megnéznék azt az eladó házat. Ferinek volt kedve és rá is ért, így elmentek másnap. Ahogy odaértek, fölhívtak és ódákat zengtek a házról, de volt egy kis bibi: olyan vételárat kértek érte, amit éppen csak ki tudtunk volna fizetni, de akkor egy fillérünk sem marad a másnapi élelemre sem. És a tulajdonos nem akart alkudni. Mondtam, hogy akkor tárgytalan, jöjjenek haza. És újra elkezdtem hívogatni Fogatlannét, újra csak nem vette föl.
Megjöttek a fiúk és elkezdtek mesélni a házról. Ez olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam: én is látni akarom, menjünk el holnap, de vigyük el apukámat is, aki ugyan villamosmérnök, de mivel családi házak villamos tervezésében is sokszor vett részt, tudott pár dolgot, amit érdemes megnézni egy házon, a telek fekvésén stb. Tehát másnap (csütörtökön) hárman útra keltünk. Megálltunk a ház előtt és Ő (a ház) a hatalmas csalán- és akácerdőn keresztül (a ház 15 évig volt lakatlan) rámköszönt. Visszaköszöntem. Akkor már tudtam, hogy ez a ház a mienk lesz. Klasszikus földpadlós parasztház, középen konyha, kétoldalt egy-egy szoba, hatalmas telek, elöl-hátul erdő, a telek végében patak csordogál. Akkora a telek, hogy a szomszédokkal sokszor csak akkor találkozunk, ha akarunk – aki ismeri a szomszédainkat, szíve joga eldönteni, hogy ez nekünk előny vagy hátrány. Ez vicc volt, majd egy másik bejegyzésben bemutatom őket is és ecsetelem azt a sok előnyt, ami abból származott-származik, hogy éppen ők a szomszédaink.
Ez a kép mutatja az ősállapotot (szegény, azóta már halott Moszkvicsunkkal, Sárga Tigrissel):

Apukám is el volt ragadtatva Tőle, olyannyira, hogy azt mondta, ha mi nem vesszük meg, megveszi ő. Fölhívtuk a tulajt, aki továbbra sem akart engedni az árból, de megbeszéltünk vele egy másnapi (pénteki) találkozót Esztergomban (ott lakik). Oda már úgy mentem, hogy mit érdekel engem a másnapi élelmezésünk, megadom az árat, amit kér, mert nekem ez a ház KELL. De végül is sikerült 10%-ot lealkudni az árból. Onnan Esztergomból fölhívtam az ügyvédet, megbeszéltem vele egy következő keddi találkozót, amikor is létrejön az adásvétel. Még azt is vállaltuk, hogy elmegyünk a tulajért (és a fiáért, akihez ragaszkodott, de nekik ám rengeteg foguk van!!) Esztergomba, elvisszük őket Pestre, majd vissza is visszük őket Esztergomba, mert autójuk nincs.
Közben Fogatlanné kezdett el engem hívogatni, de milyen jó is a hívószámkijelzés: most meg én nem vettem föl a telefont.
Hétfőn az összes létező számlánkról kivettük az összes létező pénzünket és eljött a kedd: 2001. szeptember 11-e. A világ másért emlékszik erre a napra, az emberek többségének gyász, nekünk ünnep, na nem azért, mert ledőltek a WTC tornyai. Végigjártuk a Budapest-Esztergom-Budapest-Esztergom-Budapest útvonalat és az egyik megálló alkalmával megvettük a Házat. Pontosabban: kifizettük a vételárat és aláírtuk a szerződést. Ugyanis az ügyvédünk szerint a ház csak akkor a mienk, ha beadtuk a szerződést a Földhivatalba. Ugyan a sok foggal rendelkező partnereink talpig becsületesnek tűntek, de elvileg megtörténhetett volna, hogy közben eladják másnak is a házat és aki először nyújtja be a szerződést a Földhivatalba, az a nyerő. Addig pedig nem mertem kimondani, hogy megvettük.
Így a másnap (szerda) reggel Lajost már a megyei Földhivatalban találta, első volt az ablaknál és beadta a szerződést – természetesen nem volt más versenyző. Hazajött, én pedig fölhívtam Fogatlannét, hogy meggondoltuk magunkat, nem kérjük a házukat.

---

HA Fogatlanné azon a két-három napon, amíg hívogattam, csak egyszer is fölveszi a telefont, HA Feri nem jelenik meg véletlenül előző kedden ezzel a hírrel, mi ma boldog (boldogtalan) tulajdonosai lennénk egy Szomszédfalusi háznak. Nagyon kevésen múlt, hogy így alakult, de hiszek benne, hogy ez nem véletlen. Az azóta eltelt idő pedig sokszorosan meg is erősített ebben.