„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – Tamási Áron
Történet
Két, amúgy vidéki gyökerekkel rendelkező pesti ember egy kis faluban
találja meg az otthonát. Ez a blog a falusi életérzésről szól, ezért Kisfalu valódi nevét itt
nem írjuk le soha.
Akinek szintén van egy háza egy kis faluban, de nem a közelünkben. Ugyan ez a falu is az ország északi részén található, de egy másik hegy lábánál. Ez az üzletfelem nagy túrázó, és a mi nagy hegyünkön is gyakran túrázik, ilyenkor dob egy telefont, hogy ott vagyunk-e? És jön. Vagy ha nem túrázik, akkor csak úgy jön. Ha nálunk van egy fölösleges kályha, eljön érte, elviszi és azóta is áld minket érte. Amikor pedig kivágatja a bükkfáját, fölszeleteli, beoltja laskagomba-spórával és mivel ilyen spórából nem lehet kis mennyiséget venni, még néhány bükkfaszeletet beolt és a fölösleg elajándékozásánál ránk (is) és a patakpartunkra, mint ideális környezetre gondol.
És ne feledkezzünk meg a volt tulajdonosokról, akik minden évben egyszer-kétszer eljönnek meglátogatni minket és nagy örömünkre tetszik nekik az, amilyen módon mi felújítjuk a házat.
A sorozatot (Akik megértenek minket...) megszakítva egy friss hír az Internetről:
Készül az új KRESZ
A tervezetből:
„A sebességhatárokat nem változtatnák meg, de a keskeny utakon (ahol nincs két külön sáv felfestve) például 90 helyett csak 70-nel lehetne hajtani. Vizes útburkolaton ... egyéb, nem lakott területen 70-nel hajthatnánk.”
Próbált már valaki a Kisfaluba vezető úton (akármelyik Szomszédfaluból) 70-nel hajtani?
(Ez a traktor is például vagy kínjában hátrafele megy, vagy olyan gyorsan hajt, hogy csak mi látjuk hátrafele mozogni a kerekét.)
Akikre mindig számíthatunk: lehet az főzőverseny, függönyvarrás, vagy bármi más, amiben segítségre van szükségünk, jönnek. Jönnek télen szánkózni, szilveszterezni; nyáron fürödni, napozni; ősszel és tavasszal pedig csak úgy nyakig sárosak lenni. Egyszem lányuknak mindig annyi ruhát hoznak, mint mások legalább egy hétre, mert a leányzó, ahogy megérkeznek, beleveti magát a falusi életbe: potyog sárba, patakba, botlik gyökérben, esik fűben, így folyamatosan ruhát és cipőt kell cserélnie. Ja, és esik akkora hatalmasat a biciglitúrán, hogy még este is kavicsot operálnak ki a szülők a könyökéből.
Az óvódás barátnő, akivel, miután nem egy iskolába jártunk, szétsodródtunk, aztán a hittan hozott össze minket újra. Azóta viszont többé-kevésbé összejárunk. Ki-ki családot alapított, de a kapcsolat megmaradt. Ahogy meghallotta, hogy házat vettünk egy faluban, rövidesen jött is látogatóba. Amit látott, az annyira tetszett neki, hogy meg is írta a falu honlapján. És amikor meghallotta, hogy van egy halom libánk, akiket le kéne fosztani, röpült segíteni, pedig még életében addig nem csinált ilyet. És azóta is jön mindig, ha a libák halnak. Sőt, már tűkön ül, hogy mikor születik már meg a következő adag? Legutóbb elhozta a legkisebb fiát is, akinek hozhatott akármennyi játékot, egész nap a nyusziknál volt, őket etette, vagy Mars láncával játszott órák hosszat.
A Lajossal majdnem egy időben született, vele egy házban lakó gyerekkori barát, aki már inkább testvérszámba megy. (Ő nem fog magára ismerni, mert nem használ Internetet, így nem olvas engem. Hacsak nem akkor fog, amikor az én blogom is megjelenik könyv formájában és ugyancsak bestseller lesz. Akkor megkapja karácsonyi ajándékként.) Mikor először eljött népes családjával, én éppen egy hosszú, munkával teli, fárasztó nap után igyekeztem utánuk Kisfaluba és már előre nyögtem attól, hogy még majd vacsorát kell főznöm. Aztán belépve a házba, megcsapott a húsleves és a sparhelt sütőjében sülő kacsa illata. Mellette még kész krumplipüré is várt. Mit mondjak, nagyon jólesett. Ők pedig kifejtették, hogy nagyon szeretik ezt csinálni: akárhol is vannak, egy többfogásos vacsorát összehozni.
Barátaink az ország másik végéből, a legsötétebb megyénkből. Eljönnek minden évben egy pár napra, hogy nagyon jól érezzék magunkat. Ilyenkor alaposan fölforgatják az életünket, de ettől mi is mindig nagyon jól érezzük magunkat. És rendszeresen összeveszünk azon, hogy ki a „világtalan”, ki a „vidéki”, valamint az ételek, elsősorban a körözött készítésén (ami ők készítenek körözött néven, azt mi csak tejfölös túrónak nevezzük). És amikor az Ínyesmester szakácskönyvével bebizonyítom, hogy igenis a mi körözöttünk az „igazi” körözött, meggyanúsítanak, hogy azt a könyvet biztos én szerkesztettem, annak ellenére, hogy 1974-es kiadás.
Mert vannak olyanok is, akik nem értik, hogy miért jó az nekünk, hogy elmegyünk falura, a kissé puritán körülmények közé, küzdeni a fával tüzeléssel, a meleg víz előállításával, egy jó darabig a vízhordással és jelenleg még a kerti budival is. Na meg küzdeni az állatokkal. Amikor itt van nekünk Pesten egy összkomfortos lakásunk. Nem baj, különbözőek vagyunk.
De többen vannak, akik megértenek minket. Köztük természetesen azok, akik vagy Kisfaluban (vagy egy másik kis faluban) laknak, vagy hozzánk hasonlóan „víkendesek”, azaz Kisfaluban vagy Szomszédfaluban van házuk, ahol megpróbálnak minél több időt tölteni. De a legérdekesebbek azok a rokonok, barátok és üzletfelek, akiknek (még) nincs ilyen menedékük, ámde nagyon tetszik nekik ez az életmód, emiatt igyekeznek minket minél gyakrabban meglátogatni Kisfaluban. Következzenek itt néhányan, név nélkül (és a teljesség igénye nélkül), mindenki magára fog ismerni.
Rokonok
Akik a hároméves külföldi kiküldetés közbeni ritka hazalátogatást is arra használták föl, hogy meglátogassanak minket Kisfaluban. Igaz, ennek más célja is volt: mi már akkor építkeztünk, ők pedig még csak tervezték, hogy kiköltöznek Pestről, egy saját építésű házba és eljöttek hozzánk „építkezést tanulni”. Viszont azóta teljesen természetessé vált, hogy ha meglátogatnak minket, nem Pesten, hanem Kisfaluban teszik.
Mellesleg a 3 év alatt mi is meglátogattuk őket abban a távoli országban, az sem volt éppen az utolsó kaland. Abban az országban is vett valaki egy kis faluban egy házat és az ottani életéről írt egy (aztán még egy és talán még egy) könyvet, amiből világsiker lett. Sőt, ha jól tudom,meg is filmesítették. (Rám is ez vár?)
A tegnapi Kisfalusi Hírmondóból kimaradt az időjárás-jelentés.
Szombaton egész nap borongós idő volt, bizonytalan volt, hogy elengedik-e tartalmukat a felhők, vagy nem. Ezért is siettettem a veteményezést, pontosabban a rotakapázást: ázott földbe ugyan nem kényelmes, de lehet magot vetni, de sarat rotázni nem lehet. Végül is egész nap nem esett, csak este néhány csepp, amikor mentünk haza Gézáéktól.
Vasárnap napsütésre ébredtünk és gyönyörű, meleg idő volt egész délelőtt. Nosza elő is vettem a locsolót, abból a meggondolásból, hogy ha meglocsolom a veteményt, egész héten esni fog, ha viszont nem, akkor egy csöpp se fog esni. Meg is locsoltam szépen. Délutánra azután beborult és rendesen hűvös lett. Már akkor is úgy nézett ki, hogy esni fog, de nem esett. Mivel szombaton lecsúsztunk a tejről, a vasárnapi indulást úgy időzítettük, hogy Szlovákfaluban megkapjuk az esti tejet. Összepakoltunk, beültünk az autóba, elindultunk – és kisütött a Nap. De sokáig nem tartott, félúton el is kezdett esni.
Ma (hétfőn) pedig meg is jött az ígért eső. Az időképen egész nap figyeltem, azt jelezte, hogy Kisfalu környezetében is esik. Épp ez kell a magjaimnak: hét elején áztató eső, a hét második felében pedig finom meleg (pillanatnyilag ezt ígérik). Igaz, ma olyan észlelést is láttam, ami szerint Szlovákvárosban jégeső esett, de nem sokáig, reméljük, nagy kárt nem okozott. Bár sok mindenben nem is okozhatott: a vetemények még nem keltek ki, a fák még nem virágoznak.
Hírek, események
Mezőgazdasági rovat
Kutyapletykák
Hírek, események
Mikor megérkeztünk Kisfaluba, kellemes látvány fogadott minket: a Hősök terén a nemrég kialakított, bebokrosított park egy kis hidat kapott, U.Z. keze által.
Szombat délelőtt eljött hozzánk T.Ági, megbeszélendő az Egyesület ügyeit, elsősorban a mostani lomtalanítást és a jövő heti falutakarítást. Szólt, hogy tegyük ki a lomokat, de mi mondtuk, hogy nincs mit kitenni, ami volt, azokat tavaly kitettük és a szemetesek elvitték. Aztán persze vasárnap alaposan körülnézve a kupiban, találtunkegy halom dolgot, amit elvihettek volna. Í.j. Ágival megbeszéltük a falutakarítást és a fényképkiállítást, és közben igen jól éreztük magunkat. Ági végül a terveivel ellentétben tőlünk már tovább nem ment, hazafelé vette az irányt.
Egyébként a szép tavaszi idő kicsalogatott mindenkit: megjöttek HT-ék és megjött LT is, emberként egyedül, de 2 kutyával. Egyre inkább körvonalazódott, hogy a szokásos szombat esti szlovákfalusi átruccanást ezúttal sok-sok felnőtt és 3 vagy 4 kutya együtt teszi meg. Vilma végül úgy döntött, hogy nem jön. 6 körül indultunk el, mindannyian kerékpárral. Szép kényelmes tempóban tekertünk és szerencsére volt már annyira jó idő, hogy kint az udvaron ülhettünk le. Legalábbis eleinte. Mert hiába az elfogyasztott több-kevesebb alkohol, bizony az este előrehaladtával egyre jobban fáztunk. Én ugyan készültem, télikabátban mentem és vittem magammal kesztyűt és sapkát is, de Ági nem volt ennyire előrelátó, ő már szinte vacogott. Azért így is kitartottunk elég sokáig, kb. fél11-kor indultunk vissza.
Egyébként úgy tűnt, a kocsmában szinte nincs is szlovákfalusi, Kisfalu viszont kiürült: mindenki ott volt.
Ahogy elindultunk haza, Géza bringája valahogy gyanúsnak tűnt (érdekes módon csak nekünk, neki nem): a hangja és a kinézete is elég érdekes volt. Defekt. Teljesen lapos kerékkel, egyértelmű volt, hogy ezzel nem lehet eltekerni hazáig (bár, mint mondtam, Géza nem vett észre semmit, ő simán eltekert volna így is Kisfaluig). Géza kitalálta, hogy menjünk előre, ő tolja ott a nagy sötét éjszakában egyedül és Ági majd visszamegy érte autóval. Ellentmondtam: mit nyer vele? 20 percet? Fél órát? Simán belefér a szombat estébe. És ez az idő sem veszett kárba: jót beszélgettünk hazafele. (Én Ágival a kutyákról, naná, mi másról?)
Az út nem egyenesen haza vezetett: még betértünk Gézáékhoz (a kutyák hazatranszportálása után, mert Vilma, teljesen érthetően, védi a területét, nemigen tűr meg más kutyát, ráadásul mindannyian szukák, tehát megvolt a veszekedés alapja). Előkerült némi kolbász, szalonna, sajt, kenyér, hagyma, paprika, paradicsom na meg némi söröcske, borocska, pályinkácska. Elmúlt éjfél, mire hazakeveredtünk.
Vasárnap reggel elugrottunk Zsigához, hátha kapnánk kecsketejet. Nem kaptunk, ami nem csoda, mert ami nekünk reggel, az a mezőgazdasággal foglalkozó embernek már késő délelőtt és nem volt otthon senki. Hazafele menet beugrottam Erzsi nénihez, hogy elkérjem a templomkulcsot: beállítani a jövő héttől esedékes új miserend alapján a harangozást, ez két időpontot érint. Mintegy 5 perc alatt meg is voltam vele.
Pont ebédeltünk (persze, messze nem délben), amikor jött a temetőjárat: Eszti néni, Mariska néni és Polginéni anyukája. Kint ettünk a tornácon (mint az utóbbi időben már rendszeresen) és szóltak, hogy mondanának valamit: ugye, elintézem a harangozást? Mondtam, hogy már rég el van intézve. Óóóó. Nahát. Nagyon köszönték. Mondták, hogy már nagyon készülnek a búcsúra, nagy-nagy ünnepség lesz, sátrat is emelnek, mert akkor szinte mindig esni szokott és így mindenképpen kint lehet majd tartani a misét, meg utána főzni is alatta meg dzsemborizni. Ugye, megyünk majd a misére? Természetesen.
Eszti néninek említettem, hogy gondoltam rá: eljött fénylő április 4. és én elvetettem mindent. Mesélték, hogy még az átkosban április 4-én tilos volt dolgozni. De nekik ki kellett használni a szabadnapot, hiszen különben a téeszben dolgoztak és a háztájiban és a szőlőben is haladni kellett a munkának. Így mindenhova őrszemet állítottak, mert jártak az ellenőrök ellenőrizni, hogy nem dolgozik-e valaki. Hihetetlen.
Mesélték azt is, hogy régen (gondolom, szintén az átkosban) nem volt mindig Kisfaluban mise, így Szlovákfaluba és Szomszédfaluba jártak át vasárnaponként. Éjféli mise sem volt, arra is Szomszédfaluba mentek át, persze gyalog. Az igen, abban a hidegben átgyalogolni és utána még vissza! Gondolom, akkor még Karácsonykor mindig hó volt. Mondták, hogy igen, volt, hogy térdig ért, elöl ment egy „ember”, aki eltolta a havat, ők pedig mentek libasorban utána. Ha az elöl menő elfáradt, váltották egymást. És persze ezt a szokásos derűjükkel mesélték. Ismét jó volt hallgatni őket.
Mezőgazdasági rovat
Végre sikerült elvetnem a magjaimat: egy hete nem esett eső, vagy csak jelentéktelen mennyiségű, a talaj ideális volt. Alulra a tavalyi szokás szerint ismét borsót vetettem. Minden évben rengeteg borsót vetek, aztán meg kétségbeesem, hogy mekkora meló lesz ezt mind leszedni, kifejteni, ráadásul pont a megfelelő időben, mert pár nap, vagy egy hét eltérés miatt vagy még nem teljesen érettek a szemek, vagy túlöregedtek. Aztán ez a probléma minden évben megoldódik: adott egy anya és két gyerek, akik imádják a nyers zöldborsót, így amikor elkezd érni, leguggolunk vagy leülünk egy kissámlira a borsó közepén és esszük, amíg ki nem pukkadunk. Így mire eljön a szüret ideje, már alig van teendő.
Tavaly gondolkodtam, hogy mit kezdjek a borsó után elég hamar üresen maradt területtel, végül anyósom tanácsára teleültettem az előző évről maradt, nagyon csírás krumplival, amit már úgysem ettünk volna meg. Így, hogy ilyen későn vetettem el, egyrészt nem volt már krumplibogár-lárva (addigra már mind bogárrá alakultak át, azok meg már nem eszik a krumpli levelét), másrészt augusztusban folyamatosan újkrumplit ettünk. Ami pedig megmaradt, az szépen beért (vagy mit csinál a krumpli, az is csak érik, nem?) és gyönyörűen áttelelt, még mindig esszük. De nemrég azt hallottam, hogy oda, ahol tavaly krumpli volt, nem lehet idén vetni, ráadásul a bab sokkal szaporább, így most azt tervezem, hogy babot fogok vetni majd a borsó után. A bab is csak olyan, hogy ha későn vetik, akkor lehet, hogy csak egy része érik be szárazbabnak, de a többiből zöldbab lesz és az is jó. Vagy a nagyszeműből kifejtőbab. Az is jó.
A felső kertbe vörös és lila dughagymát duggattam (azt hittem sose fogynak el), és metélőpetrezselymet és répát vetettem. Egy szép nagy hely megmaradt a paradicsomnak és a paprikának, túl nagy is. És éppen ma olvastam a Kertészet és szőlészetben (köszönet Nyuszifülnek!) egy cikket a spenótról és jöttem rá, hogy már évek óta nem volt saját spenótom, pedig azt is szeretjük mindannyian. El is határoztam, hogy veszek még a héten spenótmagot.
Aztán jön majd 2-3 hét pihi, locsolással és utána beindul a minden heti verkli: küzdelem a gazokkal. Akkor szoktam mindig a fejem verni a falba: minek kellett nekem ennyi mindent vetni? Aztán, ha már nem bírok a gazakkal, Nyuszifül legnagyobb kacagására betolom közéjük a fűnyírót.
A fák nagyot alakultak az elmúlt héten: kipattantak a barack, a meggy, a körte és néhány szilva rügyei, de itt a kisfalusi völgyben még nem virágzanak. Az eper, szelídgesztenye és az öreg szilvafák rügyei is mind megindultak és a diókon is már látszik a jövendő folyamat. Nagyon úgy tűnik, hogy a magoncaink (talán egy kivételével) mind megfogtak és hajtanak.
Kutyapletykák
Golyóval a viszonyunk végképp megromlott. Valószínűleg már érzi, hogy tartok tőle, mert a pénteki szokásos esti sétánknál odamentem hozzá, hogy megsimogassam (Lajos kellő távolságban volt) és még jó, hogy nem a kapunál simogattam (mint szoktam), hanem a rácsos kerítésnél és így csak alig dugtam be az ujjam. Nem győztem kikapkodni, majd’ megevett! Pedig előtte odajött és nyomta a hátát a kerítéshez, hogy simogassam. Na, ez volt a legutolsó alkalom, hogy kísérletet tettem!
A (kisfalusi) kocsmabeli egyik borzalom, a maga (farokkal együtt) 20 centis összméretével megtámadta Marsot: egyenesen a nyakának ugrott. Megbánta. Mars néhány keresetlen szóval jól elküldte melegebb éghajlatokra, közben bekapta a nyakát (vagy az egész fejét??), de nem bántotta. A kis nyavalyás erre visítva berohant a kocsmába. Amikor mentünk visszafele, már messziről meglátta Marsot és már rohant is be a kocsmába. Egy gond letudva. Mindig attól féltem, hogy amikor ezek a kis szörnyűségek kirohannak Marsot enni, egyszer nem tudok megállni a bringával és átmegyek valamelyiken. Amekkorák, nekik annyi lenne ilyen esetben.
Az Indavideón találtam ezt a nagggyon cuki videót:
Nyuszifül jelezte, hogy szeretne ilyet, kettőt. Csak azt a tanácsot tudtam neki adni, hogy vegyen a süniboltban. Hogy hol van sünibolt? Természetesen Kisfaluban! Mert ahol ennyi süni van, ott kell hogy legyen sünibolt is, nem?
Ezt a képet 2004 októberében készítettem a kis szuszogóról:
Na, ilyen jószágok kaphatók a kisfalusi süniboltban.
Van nekünk Kisfaluban egy óriási eperfánk, még a házzal örököltük. Nem tudom, hány éves lehet, jó sok. Nem is nagyon értjük, hogy mitől él még, hiszen a törzsének több mint a fele hiányzik, egyszerűen kifordult a többi részéből és a maradék sem tűnik teljesen egészségesnek, igaz, legalább a külső részén, a kérge ép. Minden évben ontja a fekete epret. Ez alól idáig csak a tavalyi év volt kivétel (reméljük, az utolsó!), amikor május elején az akkor már lombba borult fáról a feje búbjáig lefagyott az összes levél az éjszakai mínusz 10 fokban. (Nem csak neki, hanem a falubeli összes diófának, eperfának és akácfának is. A többiről csak a gyümölcs fagyott le.)
Féltünk is, hogy vége a fának, de LT vigasztalt minket (márpedig ő szakember!), hogy ilyenkor vannak szunnyadó hajtások, ki fog még hajtani. Csak akkor kell kétségbe esni, ha őszig sem hajt ki, akkor vége. Ki is hajtott szépen (az akác és dió ugyancsak), de gyümölcsöt csak nagyon keveset hozott, azok is éretlenül lepotyogtak mind.
Pont a fa öregsége miatt ültettünk már mi egy másik eperfát is, de a faiskola tulajdonosa nem tudta megmondani, hogy fekete vagy fehér. És az fehér. Sokan mondják, hogy a fehér finomabb és tény, hogy édesebb, de ezen kívül semmi más íze nincs. A fekete kevésbé édes, de rendkívül zamatos. És mit ér az eperevés sötétlila ujjvégek, nyelv és ajkak nélkül?
Az érett eperrel háromféle dolog szokott történni: vagy megesszük csak úgy nyersen, vagy isteni pályinka készül belőle, vagy megeszik a Kisfaluban előforduló állatok. Érdekes módon azt vettük észre, hogy ők párosával szoktak jönni. A madaraknál (főleg fakopáncsok) ez valószínűleg azért van, mert párban gyűjtenek, ők ezt nagy egyetértésben teszik. Na de a sünik! Ők is párban jönnek, de csak azért, hogy aztán ott az eperfa alatt a mintegy hárommillió eperszem között egy fölött hatalmas patáliát tudjanak csapni. Azon a nyáron, amikor a sátorban aludtunk (erről majd máskor), az éjszaka közepén rendszeresen ébredtünk arra, hogy sünicsata folyik a sátor mellett, hatalmas horkantások és szuszogások közepette. Egyébként derekas munkát végeznek: reggelre mindig tetemes mennyiségű hullott epret eltakarítanak. De mindamellett kis nyavalyások is ám: ha ottmaradt egy kis vödörben az előző nap végén még sötétedés előtt összegyűjtött eper, az kell nekik! Még szép, azt sem kell már összegyűjteniük!
Amikor kacsa- és egyéb baromfitartásra adtuk a fejünket, sokan mondták, hogy vigyázzunk, mert ezek a tollasok hajlamosak rászokni a hullott, félig erjedt eperre, attól aztán jól berúgnak és állítólag ezután már mást nem is akarnak enni. Mi semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Nálunk közismerten elég szabad tartásban vannak az állatok, sétálgatnak az udvaron, de sose láttuk őket epret enni.
Találtam egy régi képet (2002 vagy 2003 nyarán készülhetett). Az eperfa alá a fiúk kivitték a pokrócot és azon társasoztak. A libák, akiket egyébként is mindig minden nagyon érdekel, körülállták őket és nézték, hogy mit csinálnak. Az egyik még a téglarakásra is fölállt, hogy jobban lásson.
„Mi ez?” című játékomra összesen két megfejtés érkezett.
„Kevésbé vékony jégréteg, légbuborékokkal.”
„A helyes megfejtés talán befagyott pocsolya! Jég!!”
A hivatalos megfejtés:
A kép Szlovákfaluban, a befagyott horgásztó kb. 30 cm vastag jegén készült. A tó fenekén lévő szerves hulladék (nád, haltetem) folyamatos bomlásban van, ami gázfejlődéssel jár. Amikor a jég már összefüggő, a gáz nem tud kijutni a szabadba és megreked a jég alatt. Ettől keletkeznek a képen látható cseppkő-szerű oszlopok. (A jégen látható görbe vonalak megtévesztőek: egy korcsolya nyomai.)
Ezek alapján:
Az első díjat, egy baráti vállonveregetést egy később egyeztetett időpontban Kisfaluban, libafosztással egybekötve, era65 nyerte.
A második díjat, szintén egy vállonveregetést 2008. augusztus 19-én, Esztergomban, Puccos nyerte.
Az értékelő bizottság úgy döntött, harmadik díjat nem ad ki.
A bizottság ezúton gratulál minden nyertesnek! A kép egyébként a téli szünet legvégén, január 5-én készült. Még decemberben említette B.Peti, hogy általában befagy a tó annyira, hogy lehet rajta korcsolyázni és akkor nagy hokipartikat szoktak ott rendezni. És decemberben már úgy nézett ki, hogy egész vastag a jég, de a rádió szüntelen azt harsogta, hogy még nem biztonságos a tavak jege, ne menjen rá senki. Aztán bekövetkezett a várva várt téli szünet és mi négy pár korcsolyával és 5 hokibottal felszerelkezve érkeztünk Kisfaluba, de odafele megnéztük a tavat, hogy milyen. Akkor láttuk, hogy egy autó pörög-forog a jégen, így már elég biztonságosnak tűnt a korcsolyázó emberek és a csúszkáló kutyák számára.
Igazából azzal a kívánsággal érkeztünk a szünetre, hogy ismétlődjön meg a két évvel ezelőtti téli szünet időjárása, amikor akkora hó esett, ami elvágott minket a szomszédos falvaktól (ez majd legyen egy másik poszt témája). De azért ez sem volt rossz és elég kivételes, hogy Karácsonyra korcsolyázható jég hízik a tavon.
Már másnap föl is avattuk. Egy picit kellett takarítani, mert egy csöpp hó ráesett. Egyébként nagyon ideális körülmények között fagyott be a tó: csöndes hideg idő volt, csapadék és szél nélkül. Fájentos tükörjég képződött rajta, kemény és hideg. (Ezen Kisvaxék jót mulattak, hogy hát milyen lenne különben a jég? Nem is értem, hiszen régebben ők is jártak korcsolyázni: nem tudják, hogy a jég lehet puha és meleg?) Mars életében először most volt ekkora jégfelületen, esett és kelt is az elején rendesen. Én meg még szívattam is: dobáltam neki fát, arra rástartolt, amikor utolérte, próbált fékezni és 16 kinyújtott körömmel csúszott tovább a jégen. Volt egy társa is, egy igen szertelen, fiatal, Hathor névre hallgató magyar vizsla személyében. Ő csúszkált és esett és kelt csak igazán!
Szóval innentől kezdve minden nap kora délután autóba pattantunk, amiben előtte elhelyeztük a korcsolyázós kellékeket meg némi, valami módon hőszigetelt meleg teát és forralt bort és irány a jég. Ott leparkoltunk egyből a partra, így az autóban ülve tudtuk átvenni a korcsolyát, onnan meg egyből a jégre léptünk. Kis takarítás, csapatválogatás után pedig kezdődött a fiúknak a vérre menő hokimeccs. Eredményekről egyáltalán nem tudok beszámolni, nem volt lényeges (pedig minden egyes gólt hatalmas ováció fogadott). A csapatok összetétele is napról napra változott, csak arra emlékszem, hogy egyik nap a 40 felettiek és a 40 alattiak játszottak egymással, az utóbbiak fényes győzelmével. Mi lányok pedig róttuk a magunk kilométereit, körbe-körbe a part mentén, közben pedig folyt a letyepetye, ahogy ez már csak lenni szokott.
Sötétedésig maradtunk kint, aztán irány a kocsma, egy kis fölmelegedésre. De a hullafáradtság és a hokisok sebeinek (meg izomlázainak) nyalogatása miatt minden nap elég hamar zuhantunk ágyba. Így volt ez Szilveszterkor is: nagyon hívtak minket, hogy menjünk át Szlovákfaluba estére, de nekünk bizony mire visszaértünk Kisfaluba, erre egy csöpp energiánk sem maradt. Engem este 10-kor már úgy kellett fölverni, hogy még ne aludjak. Kb. 11-kor elindultunk Kisfaluban egy jó nagy sétára. Addigra esett egy pár centi hó, épp csak annyi, hogy belepte az autók szélvédőjét. Bele is írtam minden útbaeső autószélvédőn levő hóba, hogy BUÉK. Gondoltam, majd reggel meglepődik a fél falu. Éjfélkor épp csak koccintottunk és már zuhantunk is be az ágyba. Reggel viszont én lepődtem meg: még jó pár centi hó esett, összesen vagy 10 centi. Nem látszott egy szélvédőn sem semmi.
Azért töretlen kedvvel mentünk újra ki a tóra, de vagy az előző esti mulatság, vagy a hó, nem tudni, elvette a többiek kedvét, csak mi voltunk kint. A hó akkora volt, hogy korizni éppen még lehetett, de nagyon óvatosan, mert semmit sem lehetett látni, mi van a hó alatt: esetleg egy befagyott kő vagy fadarab. Viszont a kutya lába már nem csúszott.
Aztán jött egy pár napos enyhülés és újra jó hideg idő. Amíg enyhült, nem voltunk a tavon (vissza is kellett jönni Pestre, mert képesek voltak az íróasztal mögött ülő idióták kitalálni, hogy két napra menjenek a kölykök iskolába), de hétvégén újra ott voltunk. Első nap még ugyanaz a nagy hó fogadott minket, mint előtte, de a második napra föltámadt a szél és elfújta (nagyjából) a havat. Alatta újra fincsi tükörjég volt. És akkor találtam meg ezeket a buborékokat. Olyat is láttam, amikor ezekbe az oszlopokba éppen belebugyborékolt a gáz. Egyébként hatalmas volt a szél, korcsolyázni lényegében nem lehetett, egy darabig (amíg tartott az energiánk) azzal szórakoztunk, hogy a szél ellenében átküzdöttük magunkat a tó egyik felére, ott széttártuk a kabátot, mint egy vitorlát és visszavitettük magunkat a széllel.
A következő héten pedig elkezdődött az enyhülés és hihetetlen, de így van: egy hét múlva már víz tetejét fodrozta a szél. De a lényeg, hogy a téli szünet napjaira finom, kemény és hideg jegünk legyen, megvolt.
Tegnapi számunkból sajnálatos módon (a kisfalusi levegőn eltöltött nap utáni korai lapzárta miatt) kimaradtak a Bulvár hírek. A hiányért elnézést kérünk és ma délután pótoljuk.
Felhívom a figyelmet, hogy a múlt héten meghirdetett „Mi ez?” játék beküldési határideje holnap lesz. Eddig csak egy megfejtés érkezett. A fődíj reményében kérem az érdeklődőket, küldjék be megfejtéseiket.
Pletykák
Kikerült a motor Ákos szobájából. Ezzel a ház nagyot lépett a lakható épület kategóriája felé.
Szlovákfaluban Gáboréknál, akik tavaly velünk együtt vettek libákat, de ők nem vágták le mind, a tojók mintegy 30 tojáson ülnek, fedett, meleg helyen, nagy becsben tartva.
Gáborék legott ígértek is nekünk néhány kislibát.
Szombat este jó sorsom a szlovákfalusi kocsmában a kisfalusi Önkormányzat egyik képviselője mellé vezérelt. Egy hatalmas politizálás után (értsd: jól elküldtük az összes pártot és kormányt a búsba) jól kibeszéltünk mindenkit. Kisfalu főterén az Önkormányzat az Egyesülettel karöltve ültetett néhány cserjét és bokrot. Pár napon belül az egyik kis növény már ki is volt törve. Asztalszomszédom szerint háromból biztos, hogy már elsőre eltalálnám, hogy ki tette. Először nem volt tippem, de ahogy elgondolkodtam, lett egy és heytállónak bizonyult. Csak nem értem, hogy ez miért jó bárkinek is.
Zsiga vett néhány kecskét, birkát, libát, kacsát, miegymást. A kecskéket, birkákat (akik nagyon békésen megférnek egymás mellett) meg is néztük vasárnap a gát felé menet. A kecskék nagyon szépek, van mintegy 4 kisgida, egyik helyesebb, mint a másik. Amolyan hegyikecske-félék lehetnek, aki hegy híján mindenre (traktorgumira, miegymásra) fölmennek. Kaptunk is kóstolónak egy liter kecsketejet. De tőle is pár napon belül a gácsér eltűnt és hogy, hogy nem, nem róka nyomait találták, hanem gumicsizmákét. Asztalszomszédom ismét tutibiztos tippel szolgált affelől, hogy ki is lehet ezen gumicsizmák tulajdonosa.
Alapos górcső alá vettük azt az illetőt, aki képes volt kiírni Kisfalu honlapjára, hogy „Az ide költöző "vikendesek" nem igazán akarnak tenni a faluért, nekik ez így van jól.” Ez régi téma és minden alkalommal háborgunk is rajta rendesen, de kicsit megkönnyebbül a lelkem, ha azt hallom, hogy a falubeliek ezt nem nagyon kedvelik. Mi nem is tudjuk, ki ő valójában.
Amikor Esztinénivel és Erzsinénivel beszélgettem, azért akkor is előkerültek személynevek, de nem rossz éllel. Hosszan beszélgettünk Vilmosról, aki, amíg élt, minden nap végigjárőrözött a falun Alival és minden idegent megkérdezett, hogy ő vajon mit keres itt? Esztinéni mondta is, hogy valamelyik nap három idegent látott a patakparton sétálni és gondolta, hogy ha Vilmos élne, nem sétálgatnának ilyen nyugodtan.
Esztinénivel hazafele battyogva fölemlegettük még Zsenge Csombor ott töltött hosszú hetét is: Csenge harangimádatát és Zsombor szófogadását (vagyis: Zsombor milyen szófogadó volt, amikor Esztinéni mondta neki: nézd, Zsombor, ott egy pocsolya, menj bele!). Hej, Csenge, ha ott lettél volna most, amikor a harang óráját átállítottam, biztos „véletlenül” megszólalt volna a harang egyszer-kétszer, legalább egy bimm erejéig.
Kutyapletykák
Esztinéni Pergőjének első alomjából megmaradt két kutyus közül az egyikben (aki Pici névre hallgat, ami nem csoda, mert tiszta apja) kullancsot találtak és azóta nagyon furán jár: a hátsó lábai billegnek jobbra-balra és sokszor össze is csuklanak. Az orvos nem tud mit kezdeni vele.
Pergő utolsó alomjából származó két gyönyörűség átköltözött Marisnénihez, a nevüket már elfelejtettem. Igen jó dolguk van: birtokolják az egész házat, néha azért kimerészkednek a kertbe és jó kotorékeb módjára már kaparják is a kijáratot a kerítés alatt. Mariskanéni nem győz drótozni. És ezt persze úgy mesélte, hogy egy csöpp bosszúság sem volt a hangjában, sőt, sűrű hehehe beszúrásával színesítette mondanivalóját.
Sára hatalmasat nőtt, ami nem csoda, hiszen már 6 hónapos. És pont annyira szertelen, mint egy 6 hónapos kutya. Meg pont annyira, mint Gyurci, aki már másfél éves is elmúlt (asszem).
Golyó mostanában morgós lett, alig merem megsimogatni. Igaz, főleg akkor morog, ha Lajos a közelében van, ez pedig érthető.
Szlovákfaluban állatorvos barátaink befogadtak egy autóból kidobott labradort és Lilinek nevezték el. Lili igen lelkesen, nagy örömmel fogadta ezt a tényt.
Pénteken este érkeztünk Kisfaluba, valahogy most sem sikerült úgy, hogy Szlovákfalut kihagyjuk. De a látogatás oda rövid volt, mivel autóval voltunk. A kisfalusi remek levegő annak rendje és módja szerint megérkezésünk után nem sokkal már el is nyomott minket.
A szombatunk nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Sosem tanulva a saját kárunkból, mindig elhisszük, amit az időjósok mondanak nekünk és ha azt mondják, hogy szombaton nem fog esni az eső és 16 fok lesz, azt is elhisszük. Ehhez képest a hőmérséklet talán egyszer elérte a 10 fokot és 11-től 3-ig az a háromnapos fajta, nem nagyon, de sűrűn hulló eső esett, ami egy fél óra alatt sártengerré változtatta a jó kisfalusi agyagos földet.
Nem is érkeztek meg sokan Pestről. Egyedül Cs.Gabival találkoztunk, akivel átbeszéltük az idei programot. Amit persze, mint mindenki, én is megkaptam e-mail-ben, de pont akkor voltam beteg és félresöpörtem olvasatlanul, így merőben új információkat kaptunk Gabitól. Akkor nézzük:
1. Április 12-én falutakarítás.
Ott a helyünk! El ne felejtsetek hozni kullancsriasztót!
2. Május 17-18-19, kisfalusi búcsú a templomnál a szlovákfalusiakkal. Kisfalusi régi és új fotók kiállítása.
El is határoztam, hogy erre a kiállításra benevezek a templomtoronyból készült képeimmel. Remélem, Géza elhozza a Néprajzi Múzeumban talált fényképeit! De többet is megtudtunk most erről a programról: kinyitják a templomban a kriptát, ami már nagyon sok éve nem volt kinyitva, most meg lehet nézni. Délután és este pedig MOZI lesz Kisfaluban! Délután az időseknek lesz matiné, talán egy Jávor Pál-filmmel, este pedig (direkt az én kedvemért, még ha nem is tudják!!!) a tervek szerint Az én kis falum vetítése lesz, Jirí Menzeltől!
3. Július 5. Falunap – közgyűlés, főzőverseny.
Hát ez a részünkről bibis. Pont akkor lesz ugyanis a háromnapos szikincei Ghymes-fesztivál. Nekem nagyon fontos Kisfalu, a falunap, de ezen a napon Szikince fog nálam győzni. Hacsak... fölvetettem Gabinak, hogy miért is kell ragaszkodni 5-éhez, azon kívül, hogy egy évvel az előző falunap után legyen. Úgyhogy nem kizárt, hogy vagy az előző, vagy a következő hétvégén lesz esetleg a falunap. Ha pedig nem, akkor igyekszem minél jobban résztvenni, de a szombat délutáni-esti szikincei programokra mindenképpen elmegyek. Gabi kérdezte, hogy mivel indulunk a főzőversenyen, nem tudom, azt hitte, hogy eláruljuk?? Pedig természetesen már kész tervünk van – Márti, Gyuri, remélem, idén is jöttök nekünk segíteni!
4. Szilva-napok (szilvalekvár, szilvás gombóc főzés, augusztus végén-szeptember elején, szilvaérés idején).
Reméljük, lesz alapanyag, nem úgy, mint tavaly, amikor egy szem szilva sem termett, mind elvitte a májusi fagy. Folyamatos üstben történő lekvárfőzést terveznek, az öreg nénik vezényletével és szakértelmével, és párhuzamosan szintén folyamatos szilvásgombócfőzést. Arról, hogy a szilvapálinka miként szerepel ebben a programban, most nem esett szó.
Szombaton délelőtt még elmentünk egy (sör)bevásárló útra Szlovákvárosba és hazafele útbaejtettük a Kisfalu melletti tanyát, hogy feltöltsük mangalica szalonna és csülök-készletünket. Most volt először alkalmam kicsit jobban körülnézni itt. Van egy nagyon szép kereszt még a régi időkből (amikor még ez is falu volt, saját iskolával, bolttal és kocsmával, ez ma hihetetlen), rajta vasból öntött Krisztus. Kár, hogy nem volt nálam a fényképezőgép. Van egy Örzse névre hallgató kutyájuk, aki egy szálkás szőrű tacskó és állati vad! Lajost különösen nem szereti (hogy miért?), bele is kapott a lábába hátulról. De annyira helyes a pofája, szép kis kutya, hogy megkérdeztem, hogy az Esztinéni-féle vérvonalból való-e, amit nagyon csodáltam volna. Nem onnan való.
A rossz idő miatt benti munkákat végeztünk szombaton. Nálunk úgy vannak ezek a ház körüli munkák, hogy lényegében mind női munka, esetleg van köztük egy-kettő, amit a pasik szánalomból megcsinálnak. Ergo a főzés, az alapos (és derékszaggató) porszívózás, a konyha (a mosogató bekerülése miatti átalakítás utáni) rendbetétele stb. természetesen női munka, de a pincében a villanyszereléshez szükséges falon kívüli kábelcsatorna felhelyezése olyan munka, ami elvileg akár lehetne férfimunka is, de természetesen az a fajtája, hogy „gyere Mami, egyedül nem tudom tartani és fúrni is”. Mami meg megy, közben föl-fölszaladgál ellenőrizni az ebéd készenlétét.
A szokás szerint kései ebéd után pedig irány Szlovákfalu: a tejbeszerzés után látogatás a kocsmahivatalban. Ez az este is már csak úgy sikeredett, ahogy általában az ilyenek szoktak: elég hamar már csak négyen voltunk a kocsmában (mindannyian kisfalusiak), azt hittem, megisszuk az italunkat és már megyünk is, de egyszercsak valahogy tele lett a kocsma, sokan leültek az asztalunkhoz és minduntalan azt vettem észre, hogy megint előttem van egy pohár vodkanarancs, amit nem is kértem. 11 körül már kezdtük botrányosnak érezni a helyzetet és úgy láttuk, hogy ha nem indulunk azonal haza, abból baj lesz. Azért egy kicsi baj így is lett: égő gyomor, zizis fej éjszaka és másnap reggel.
Vasárnap már csodaszép idő köszöntött ránk, igaz, reggeli fagy után. Lehetett tenni-venni a kertben, de kertészkedni nem, akkora sár volt. Azért találtunk teendőt bőven.
Délben figyeltem, hogy vajon a harangszó alkalmazkodott-e a nyári időszámításhoz, de nem volt bimm-bamm. Annál inkább volt 1-kor. Le is gurultam Esztinénihez, megkérdezni, van-e nála templomkulcs. Nála nem volt, de Erzsinéninél igen, hozzá már együtt mentünk le. Az mindkettőjüknek föltűnt, hogy 1-kor volt harangszó, meg is ijedtek, hogy esetleg meghalt valaki, de az egyiküknek sem tűnt föl, hogy délben nem volt. Megkaptam a templomkulcsot, de igen nehezemre esett elindulni, a két kedves néni annyi mindent mesélt a falu régi és mostani életéről. Jó volt őket hallgatni. Aztán gyorsan leszaladtam a templomba, átállítottam az órát (illetve, mégsem gyorsan, mert a leírás, amit otthagytam, szőrén-szálán eltűnt, úgyhogy úgy kellett kitalálnom, hogy hogy is kell ezt) és amikor visszamentem, még mindig ugyanott beszélgettek. Természetesen én is bekapcsolódtam, így az ötperces óraátállítás mintegy másfél órásra sikeredett.
Ebéd után biciglire pattantunk, Marsot magunkhoz véve leszaladtunk a gáthoz, kicsit körülnézni. Nagyon magas a folyó, naná, elég nagy a vízgyűjtője és ott fönt a szlovák paradicsomban olvad a hó. Gondolkodtunk, hogy megejtsük-e Mars idei első fürdését, de ahogy odaértünk, eldöntötte ezt ő maga: belecsobbant a vízbe.
Ismét kutya jól érezte magát Kisfaluban.
Mezőgazdasági rovat
A magjaim még mindig a tasakokban csücsülnek. A sáros föld nem tette lehetővé, hogy elültessem őket. Csak hogy legyen végre valami, a három virágládámba ültettem dughagymát. A mezőgazdasággal foglalkozó szlovákfalusi emberek is panaszkodtak: csak ott lehet egyáltalán valamit csinálni, ahol homokos a talaj, de az kevés. Március eleje óta nem volt olyan nap, hogy vagy éjjel vagy napközben ne esett volna. Tehát nem csak én vagyok elmaradva. De Esztinéni megnyugtatott: ők mindig az április 4-i „ünnepnap” után szoktak csak vetni. Tehát talán a jövő hétvégén, bár ahogy elnézem az időjárásjelentést (aminek megint hiszek), a hét második felében ismét esőt és lehűlést kapunk. Remek.
Egyébként a tavasz nagyon látszik: a kertünk szinte lila a rengeteg ibolyától, a meggyfák rügyei pattanásig duzzadtak, a barackfa, körtefa és egynémely szilvafa rügyei is ígéretesen duzzadoznak. Szerencsére annak a jó néhány magonc szilvafának a többségénél is, amelyeket még az utolsó őszi hétvégén ültettünk, főleg a gát megerősítése érdekében azzal, hogy vagy megmaradnak, vagy nem. Most úgy néz ki, a javuk hajt.
Recept
Nem tudom, mikori találmány a Remoska, a mi (kettő) Remoskánk még anno Csehszlovákiában lett véve, tuti, hogy a bedugós vasalózsinóros megoldásuk megfelel a legújabb EU-szabványoknak. Azért kezdtem el Kisfaluban Remoskát használni, mert nem volt (és még ma sincs) sütőm, leszámítva a sparhelt sütőjét, ami krumplit sütni jó, ha nem sürgős, de egy kacsa egy nap alatt sem sül meg benne.
Íme a szombati receptem, ami szintén nem kerül be az általam írt és kiadott Ételek Remoska nélkül című könyvbe, ami többedmagával elnyerte a komaasszonyom által alapított A világ legrövidebb könyvei díjat:
Végy néhány szem, a kisfalusi földedben termett krumplit, karikázd föl, terítsd el a Remoska alján, dobáld meg a tetejét negyedekre vágott (Szomszédfaluból származó) hagymával és egy fej megpucolt, gerezdekre szedett fokhagymával (sajnos valószínű, hogy ez kínai), sózd meg, öntsd nyakon egy kevés jófajta fehérborral. Egy saját kertben legelt, majd később Szomszédfaluban kisfalusi termésű kukoricával hízlalt liba farhátját (amin éppen elég hús van két, kisfalusi harapós levegőn megéhezett ember számára) helyezd a tetejére és kezdd el sütni. Amikor a hús már puha, emeld ki egy tányérra és pirítsd meg a krumplit. Végül helyezd vissza a húst és süsd pirosra azt is.
Tálaláskor adjál mellé Mariskanéni-féle isteni savanyú paprikát (ja, mert a múlt héten szereztünk neki egy használt mosógépet). A csontból megvan a kutya vacsorája is. Az edény alján maradt tunki pedig lilahagymával, kiflivel a legpompásabb reggeli másnapra. Igaz, nem helyettesíti, csak kiegészíti a szokásos vasárnapi hagymás-mangalicaszalonnás-kolbászos (tehát: tisztán vegetáriánus) tojásrántotta reggelinket.
Ez is egy nagyon régi történet, sokszor elhangzott már, tán még foga is van, de egyszer ezt is le kell írni.
Miután megvettük a házat és elkezdtünk járogatni Kisfaluba, nagyon kíváncsiak voltunk, hogy ugyan kik is lehetnek a szomszédaink. Érdekes, valahogy úgy emlékszem, hogy a jobb oldali szomszédaink nem izgattak annyira, de nem tudom már, hogy miért. Talán azért, mert elmesélték a falubeliek a történetüket és így mindent tudtunk róluk? De a bal oldali szomszéd annál inkább kíváncsivá tett minket: kik lehetnek? Valahogy úgy alakult, hogy nagyon sokáig nem találkoztunk velük, mindig elkerültük egymást.
Akkoriban állt a ház előtt, a ház és a kerítés közötti kb. 2 méteres részen egy hatalmas fenyőfa, csakúgy, mint Kisfaluban még ma is sok ház előtt áll ilyen. Mint később megtudtuk, még a háború előtt a kastélytulajdonos Jankovich a faluban mindenkinek adott fenyőmagot, amit a falubeliek, hogy szépen mutasson, rendre a házuk elé ültettek. Mit gondoltak ők arra, hogy jópár tíz év múlva ezek a fenyőfák mekkorára fognak nőni! Mi megmértük, ha jól emlékszem, 34 méter magas volt. Tehát nagyra nőttek, ez még nem lenne baj, de a gyökereik is nagyra nőttek. Olyan nagyra, hogy több helyen, nálunk is, elkezdték ezek a gyökerek emelni a kerítést, rosszabb esetben a házat is, repesztették a falakat. Vérzett a szívünk, de muszáj volt kivágni. Na de ez nem olyan egyszerű. Mint említettem, a ház és a kerítés között csak kb. 2 méter van, ráadásul a mi oldalunkon húzódik a villanyvezeték, nagyon óvatosan kell az ilyen dolgokat kezelni, hogy a dőlő fa ne vigyen magával se házat, se kerítést, se villanyvezetéket. A megvalósítás úgy kezdődött, hogy Lajos fölmászott a fa törzsén és elkezdte az ágakat levágni. Az elején ez még nem volt nehéz, de egyre följebb kellett másznia. Akkor már odakötötte magát a fához és a levágott ágakat kötéllel eresztette le. Így szépen lassan eljutott odáig, hogy ott maradt a fenyőfa szinte csupasz törzse, amit már „csak” ki kellett vágni úgy, hogy a megfelelő szögben dőljön.
Segítségül hívtuk apukámat. Az ő eredeti szakmája lakatos volt, később villamosmérnök lett, emellett főbarkács, avagy Mekk mester. Vagyis: mindenhez értett, legalábbis így gondolta. És erre büszke is volt nagyon.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az alatt a röpke másfél év alatt, ami eltelt a ház megvásárlásától apukám haláláig, minden jelentősebb munkánál az ő segítségét kértük, mert valljuk be, valóban nagyon sok mindenhez értett.)
De ettől még nekünk bizony fájt a fejünk, hogy hogy is lehet azt megoldani, hogy egy ekkora fa pont oda dőljön, ahova kell. Mivel engem akkor pont elkapott a menetrendszerű derékfájás, azon a hétvégén nem voltam Kisfaluban, Lajos ment apukámmal, de apukám már első este hazament. Ahogy hazaért, hívott is telefonon, hogy elmesélje, hogy is volt a fa kivágása.
És akkor derült ki, hogy végre-valahára megjöttek a szomszédaink is. Apukám elmondása szerint a szomszédék idősebb emberek, akiknek van egy extrém fia, aki mindig nagyon örül, ha valami különlegeset csinálhat. Most is igen örvendezett, hogy a szomszédjukban éppen egy ilyen extra dolog zajlik és szeretett volna részt venni benne. Ezért apukám megengedte neki, hogy egy picit segítsen a fűrész kezelésében. Meghallgattam a történetet és ismerve apukámat, aki szerette a dolgokat úgy beállítani, hogy nélküle és az ő szaktudása nélkül semmi sem sikerülhet, nagyon vártam a történet Lajos-féle verzióját is. Erre másnap estig kellett várnom, amikor is kiderült az igazság: A szomszédék extrém fia maga a szomszédunk, szó sincs idős szülőkről (vagyis persze hogy vannak szülők, de a ház nem az övék) és úgy nagyon mellesleg erdész, aki miután meghallotta, miről van szó, átjött, megnézte a fát és hogy hova kell neki dőlni, hipphopp befűrészelte az éket, kirúgta, és láss csodát, a fa pont oda dőlt, ahova dőlnie kellett.
Ismét előjön egy olyan véletlen, ami nem lehet véletlen: a szomszédék egy „extrém” erdésszel, az ő szakértelmével pont azon a hétvégén jelentek meg először az életünkben, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.
Egyébként a fa később új életre kelt: fölfűrészeltettük és abból lett a kerítésünk. Sőt, nem csak a kerítésünk, hanem az ötletből egy matematikai versenyfeladat is: Szeretnénk egy kerítés elkorhadt léceit 2,5 méter hosszú szakaszon 3 cm vastag új lécekre kicserélni. Az egyik fa törzse éppen megfelelő magasságú, és belőle egy 30 cm átmérőjű kör alapú egyenes henger használható fel. A kapott léceket szorosan egymás mellett szeretnénk felállítani úgy, hogy a szélesebb oldaluk nézzen befelé. Elkészíthető-e a kerítés, ha veszteség nélkül tudjuk méretre szabni a fatörzset? Persze nálunk nem volt tökéletesen kör alapú a nem tökéletesen egyenes henger és nem szorosan raktuk őket egymás mellé, de ettől még kétségkívül a mi fenyőfánk ihlette ezt a feladatot.
A fogas történetet ott hagytam abba, hogy megvettük a házat. Azt nem említettem, hogy úgy vettük meg, úgy szerettünk bele, hogy bent a házban nem is voltunk, mert nem tudtuk, hogy hol van a kulcs (illetve azt sem tudtuk, hogy egyáltalán valakinél van kulcs).
Így amikor az első hétvégén ismét beverekedtük magunkat a csalán- és akácerdőn keresztül a bejárati ajtóig, akkor szembesültünk a tényekkel.
Az ajtón belépve a konyhába értünk, amiből jobbra-balra nyílt egy-egy szoba. A konyha le volt kövezve, no beton nem volt alatta, csak úgy a döngölt padlóra raktak le amolyan cementből készült, itt-ott színezett hatszögletű köveket, amik ott állnak stabilan, sérülés és repedés nélkül, amíg világ a világ. A szobák döngölt padlósak voltak, de a földpadlóra linóleumot tettek le, ami alatt a föld annak rendje és módja szerint bepenészedett, bedohosodott. Ezeket hamarosan fölszedtük, de még a felújítás (azaz a padló lebetonozása) előtt nem használtuk őket úgy, ahogy rendeltetésszerűen használni kellett volna: vagyis nem kezeltük se ló-, se tehéntrágyával, sőt, vízzel is csak ritkán locsolgattuk. Ettől aztán porzott is rendesen. Az egyik kisfalusi barátunk fia, aki addig sose látott döngölt padlót, elcsodálkozott: nálunk gereblyézni lehet a szobában. Azóta is többször adott hangot csalódásának, hogy most már nálunk egyetlen helyiségben sem lehet gereblyézni. Igaz, egy helyen mégiscsak maradt a földpadló: a régi nyárikonyha alatti boltíves borospincében, amit megmentettünk az utókornak.
A ház födéme klasszikus gerendás mennyezet volt, amiket az akkori kisfalusi divat szerint elrejtettek a szemek elől lécekkel fölerősített, lefestett farostlemez elemekkel. Sajnos, miután ezeket lerángattuk a gerendákról, derült ki, hogy nem tettek jót nekik: fölöttük a gerendák igencsak elkorhadtak, ki kellett őket (is) cserélni.
A festés igen érdekes volt: minden festeni való fát (nyílászárók, nyers fából készült bútorok) egyfajta munkásőrszürke festékkel festettek le, valószínűleg ehhez jutottak egyszer nay mennyiségben. A falak újrafestésével nem lacafacáztak: se a bútorokat nem tolták odébb, se a képeket nem vették le a falról, egyszerűen mindent körbefestettek. A konyhában viszont hengerelt minta volt a falon. Nekem ezek az autentikus falusi falminták sosem tetszettek, de ez nagyon bájos volt, le is fényképeztem, hogy maradjon róla emlék, hiszen sem addig, sem azóta nem láttam ilyen kancsós-csészés mintát:
A konyhában volt egy kemence is, beomlott kéménnyel, használhatatlanul, viszont nagyon sok helyet foglalt, így az átépítés során azt is lebontottuk.
A ház 15 évig volt lakatlan, ez alatt igencsak eluralkodott rajta az enyészet és néhány kíváncsi látogató: szinte az összes ablak be volt törve. Víz nem volt bent, sőt, még villany sem, mert egy késedelmes csekkbefizetetést az ELMÜ a vezeték levágásával torolt meg. Elég sokáig tartott, míg lett újra villanyunk, mert a levágás miatt az ELMÜ új bekötésként kezelt minket, az pedig hosszadalmas és drága folyamat. A kitört ablakok miatt az első időkben csak a konyhát tudtuk birtokba venni: a kőre leterített matracokon aludtunk, esténként a házzal örökölt sparhelt tüzénél melegedtünk, miközben sült rajta a gesztenye, petróleumlámpa fényénél és az elemes rádión hallgattuk a Kossuthot, mivel ott más magyar nyelvű adót nem lehet fogni. Nagyon romantikus volt, többször emlegetjük azóta is azokat az időket.
Már az első hétvégén jöttek a falubeliek is érdeklődni: jellemzően az idős emberek fogadtak minket nagyon kedvesen, gratuláltak a házhoz és kívántak nekünk sok energiát a felújításhoz. Én mindjárt meg is kérdeztem mindannyiuktól a nevüket és hogy hogy szólíthatjuk őket, aztán persze ezt rendre el is felejtettem, miközben ők mindannyian egyből megjegyezték a mienket. Ez egy jó darabig elég kellemetlen volt, de érthető: nekik 4 nevet kellett megjegyezni, nekünk meg kb. 44-et (kellett volna). Azóta már nagyjából tisztában vagyok a nevekkel, sőt a rokoni viszonyokkal is. Ámbár egy ilyen pici faluban ez utóbbi nem bonyolult: szinte mindenki rokona mindenkinek.
Lassan elérek arra a szintre, hogy a Ghymes-rajongásom a fanatizmusig fajul. Semmi köze Kisfaluhoz, de tegnap este Szentendrén gyönyörű, hosszú koncertet kaptunk tőlük, idén az elsőt.
Olyan jó, hogy van még olyan zenekar (ráadásul már 25 éves!), akik még igazán örömzenét tudnak előadni, az ő maroknyi, de nagyon lelkes közönségüknek, ráadásul színtiszta magyar zenét! És nem tudom, hány olyan (könnyűzenei) zenekar van ma Magyarországon, akiknek a koncertje alatt a közönség végig ülve marad és eszébe sem jut rágyújtani, sőt, még az előtérben sem, szigorúan csak a koncert után kint az utcán!
(A képet a Szarka Tamás-topicból loptam Mizöngétől, nem is tud róla, de azért köszönet érte!!)
És ez a koncert eszembe juttatta a tavalyi (számomra) utolsó koncertjüket: a határnyitón tartott, decemberi esztergomi koncertjüket. Annak viszont, úgy érzem, volt köze Kisfaluhoz, hiszen Kisfalu is a szlovák határ mellett fekszik, 3 km-re Szlovákfalutól, ami 2007. december 21-e óta akadálytalanul közelíthető meg a magyar oldal felől. Az esztergomi határnyitóról szóló beszámolót még annak idején megírtam a Ghymes-topicon, így azt másolom most ide, egy kis módosítással, képfeltöltéssel, de ettől újra friss élményessé válik a beszámoló.
2007. december 21. Szép nap volt a tegnapi, úgy az egész. Jól mondták a Kúltúrházban, hogy úgy ünnepeltek, ahogy ünnepelni kell. Nem volt nagyon nagy tömeg, pont olyan kellemes méretű és végig nagyon jó a hangulat. Először egy pár szót Svejkről, akit hirdettek a programban. Észrevettük, hogy egy fura ruhába öltözött emberke pecsétel képeslapokra és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy kire is emlékeztet engem... Közben lefényképeztük kétszer is, az egyik képen a kedvünkért szalutált. Nagynehezen szereztem képeslapokat, a laposztogató lányoknak még lazán lepufajkásöregeztem is a pecsételőt. Aztán éjfél körül kezdtem el töprengeni, hogy egyvalamit nem láttam a hirdetett programból, azt hogy „Svejk kóborol a határon”. És akkor csaptam a fejemhez: hiszen ő volt Svejk! Akkor már leesett, hogy kire emlékeztetett.
Este 6 körül indultunk Pestről Esztergomba, talán fél8-kor oda is értünk. Amikor odaértünk, Kormorán-zene szólt, én igen kedvelem őket is, jólesett. Egyébként is, Esztergomban egész este magyar zene szólt. Beálltunk a forraltboros sorba, közben a Kormorán végetért és bemondták, hogy a következő együttes a Ghymes lesz. Jó darabig tartott a színpadépítés, hangolás, addig volt idő körülnézni, Svejket meg nem ismerni, képeslapot szerezni és muszáj is volt mindig valahova menni, mozogni, mert piszok hideg volt. A Ghymes-koncert volt az egyetlen időszak tegnap este, amikor nem fáztam. Először nagyon meglepődtem, amikor meghallottam a Militaris dobritmusát, hogy egy ennyire régi számot vettek elő, de rájöttem, hogy pont ideillett. Másodiknak jött a Kétszaxis, majd a Szép jel, végül a Rege – és ennyi volt összesen. De ez a négy szám pazar volt.
A Ghymes-rajongó közönség maroknyi volt, de lelkes. Láttam, hogy mindenki énekelt ott elöl, de hallani nem lehetett, nem voltunk annyian. Mi mindenképpen ott akartunk maradni éjfélig, megvárni a határnyitást. A koncert után fölültünk a kisvonatra (tudjátok, olyan gumikerekeken guruló, amilyen a Margitszigeten is megy, vagy régen ment), ami körbement Esztergom és Párkány belvárosán meg persze a hídon oda-vissza. Na, ez hiba volt, ugyanis eltartott egy jó darabig, és ott ülve eléggé átfáztunk. Úgyhogy ahogy visszaértünk, a forraltbort meg kellett ismételni.
Megkezdődött közben a Republic-koncert, jóval nagyobb közönséggel, mint a Ghymesé (nem is baj, a Ghymesnek maradjon csak ilyen emberi méretű rajngotábora!).
Ismét átmentünk a hídon, de gyalog és akkor fedeztük föl, hogy valaki valamilyen szórható anyaggal a híd korlátjára írta magyar és szlovák nyelven A Dunánált, József Attilától.
Odaát a határőrök már nem foglalkoztak senkivel, csak az autósokat ellenőrizték, a gyalogosok és a kisvonatosok akadály nélkül jöhettek-mehettek. Én persze fennhangon elkezdtem követelni, hogy ellenőrizzék az útlevelet, mire kaptunk egy-egy utolsó pecsétet a 20. oldalra. A sorompókat addigra lebontották, el is hoztunk egy csavart belőle.
Mire visszaértünk Esztergomba, már éjfél volt, így egy hirtelen ötlettől vezérelve autóba pattantunk, úgy akartunk akadálytalanul átmenni a hídon. Na ez nem sikerült, akkora volt a tömeg. Én is kiszálltam és szemtanúja voltam a pillanatnak, amikor a határőr hölgy lekapcsolta a villanyt, kilépett a bódéból és becsukta az ajtaját.
És itt jön a mi kalandos, időben és távolságban is legalább dupla hosszú utunk hazafele, ugyanis négyszer léptük át hirtelen örömünkben a határt:
1. Esztergom – Párkány
2. Ipolyszalka – Letkés. Erről azt kell tudni, hogy kishatárátlépő volt (de jó múlt időben leírni!), reggel 6-tól este 10-ig nyitvatartással. Ott is nagy buli volt és kiderült, hogy este 10-kor annak rendje és módja szerint bezárták a határt és éjfélkor végleg kinyitották.
3. Bernecebaráti – Ipolyvisk, újra vissza Szlovákiába. Ez viszont egy tavaly nyáron megnyílt turistahatár volt, ahol reggel 7-től este 7-ig lehetett átmenni és csak gyalog és kerékpáron. Volt is összetűzésünk egyszer-kétszer a határőrökkel, amiért fél9-kor, 11-kor, éjfél után bicigliztünk vissza, arra jártunkban.
4. Ipolyság – Parassapuszta. Itt is volt buli, harsogó diszkózenével (mennyivel jobb volt Esztergomban a magyar zenét játszó magyar zenekarokat hallgatni!).
Parassapuszta után irány Budapest a kettesen. Jó meleg volt az autóban, kényelmesen elhelyezkedtem és szundi hazáig.
Nagyon jól esett a lelkemnek a tegnapi nap, a testemnek viszont a forró fürdő és az ágy tett jót. Ez utóbbinál már 3/4 3 volt.
A kép magáért beszél: nem mondom, volt már hideg, esetleg csapadékos Húsvétunk, de olyanra nem emlékszem, hogy Húsvét hétfőjén arra ébredjünk, hogy belepte az udvart a hó. Ma ez megtörtént.
A megvalósítás úgy kezdődött, hogy Lajos fölmászott a fa törzsén és elkezdte az ágakat levágni. Az elején ez még nem volt nehéz, de egyre följebb kellett másznia. Akkor már odakötötte magát a fához és a levágott ágakat kötéllel eresztette le. Így szépen lassan eljutott odáig, hogy ott maradt a fenyőfa szinte csupasz törzse, amit már „csak” ki kellett vágni úgy, hogy a megfelelő szögben dőljön.
